A strapabíró önbíró

Manapság, amikor az ember folyton csak akadályokba ütközik – számlákat kell befizetni, sorban és dugókban állunk naphosszat, bunkó a pincér –, jó felnézni egy olyan hősre, aki veleszületett igazságérzettől vezérelve minden elképzelhető fizikai és lelki nehézséget leküzd, és olyan helyzeteket is megold, melyekre – törvényes keretek között – nincsen megoldás. Az ilyen példaképet általában amerikai akcióhősnek nevezzük, és ettől a gyakorlattól az Orvlövész esetében sem kell eltérnünk.

  A feszes akciófilmjeiről híres Antoine Fuqua rendező (Gyilkosok gyilkosa, Kiképzés, A Nap könnyei) legfrissebb munkája nézőcsalogató darab, pedig valójában semmi újat nem mutat fel, ráadásul a történet lezárása erkölcsileg is aggályos. Igaz, talán éppen ezért találta telibe a szöget a szeptember 11. utáni túlérzékeny akciófilmek koporsóján: mert miként a vietnami konfliktus a hetvenes években kitermelte a színvonalas, háborúkritikus filmeket, a nyolcvanas évek elején már csak egy Rambo volt képes felkelteni a nézők lanyhuló érdeklődését. Hasonlóan fejpántos pajtásához, az Orvlövész hőse is igazságérzetében sértett veterán, aki egymaga veszi fel a harcot azzal a rendszerrel, mely kiszipolyozta őt, és még bele is rúgott egyet.
   Bob Lee Swagger (Mark Wahlberg – Boogie Nights, A majmok bolygója) etiópiai szolgálata után vonul vissza az aktív katonáskodástól, lófarkat növeszt, fején baseballsapka, csendes napjait vadászattal és kutyája idomításával tölti.

  Tökéletes katona, tökéletes bűnbak
  Egy napon azonban szövetségi ügynökök érkeznek idilli és eldugott hegyi otthonába, és közlik vele, hogy a hazának nagy szüksége van szolgálatára, és nehezményezik, hogy milyen nehéz volt rátalálni. Innentől már nincs mit kirakni, minden kocka a helyén van: Swagger a legjobb, ám a világ elől elvonult katonaként szinte nem is létezik a társadalom számára, tehát könnyen felhasználható piszkos célok érdekében. Ezzel nemcsak a gyanús tekintetű ügynökök, de a néző is azonnal tisztába kerül – egyedül hősünknek nem esik le a tantusz, de nem hibáztathatjuk: megviselte a szolgálat, ráadásul azóta túl sok időt töltött vidéken (azaz a Csapd le, csacsi! Beácskájához hasonlóan nem fejlődött tovább az agya). Swagger tehát nemcsak a legjobb, de a legártatlanabb is, és ezzel teljesíti a tökéletes(en szerethető) akcióhőssel szemben támasztható elvárások mindegyikét.
   Szerencsére kitesz magáért Fuqua is rendesen, hiszen a legismertebb menekülős-bosszúállós filmek modorában meséli a történetet, és arra is ügyel, hogy az alapkonfliktus kidolgozása is formakövető legyen. Hősünket ugyanis egy elnök elleni merénylet megakadályozásával bízzák meg, de természetesen pillanatokon belül gyanúsítottá válik, és menekülhet a rendőrség, az FBI és megbízói elől is. A Sakál napja, A szökevény és a Rambo-filmek elemeit vegyítő folytatásban Swagger mindent túlél, sőt annyira összekapja magát, hogy – egy bukott FBI-újonccal kiegészülve – kétszemélyes hadtestet képez a gonoszok leleplezésére és megbüntetésére.

  Maszatka akcióban
  Az új évezred elejére kialakult egy akciófilmes alkotói stílus, amely látszólag a legújabb technikai vívmányokat alkalmazza, ám valójában sem történetmondásban, sem formailag nem hoz újat. Ezt a vonalat képviseli rendezőnk is, aki (Tony Scott tanítását követve) olyan szűrőket használ, melyek „vadnyugatias” érzetet kölcsönöznek ugyan a képeknek, de azok leginkább arra valók, hogy segítségükkel bármit el lehessen maszatolni.
  Az Orvlövész is leginkább egy farmerreklámra emlékeztet fényképezésében, és ezzel az egyébként igen látványos akciószekvenciák elveszítik élességüket, valószerűségüket, és mindazt a poros vérszagot, melyet a hatvanas évek kőkemény westernjeiben megszerettünk. Az már csak hab a tortán, hogy Swagger a hihetetlen strapabírástól a megengedhetetlen önbíráskodásig merészkedik, és a cselekmény végén a fizikaiak után a törvényi határokat is áthágja. Az Orvlövész nem kifejezetten filmvászonra, hanem inkább képernyőre termett darab, hiszen papírmasé figurái a tévében is jól érvényesülnek, ráadásul így még több emberhez eljut az üzenet: a finomkodás ideje lejárt, nem érdemes időt vesztegetni a pszichológiai drámákra, amikor ebben a kétdimenziós világban két eszközzel megoldható minden probléma – tökkel és fegyverrel.