A Nemzeti Galéria a KoGart Házban
2007. március 01. 00:00
Legutóbb a Nemzeti Múzeummal karöltve rendezett pompás kiállítást a KoGart Ház, most a fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Nemzeti Galériát invitálta falai közé, A művészet arca, a művészek arca című tárlatra – eredeti elgondolással. Két évszázad művészportréiból, önábrázolásaiból válogattak: elmélyült vagy vidám, erős, olykor erőszakos, szorongó vagy épp lelkesen kitárulkozó arcok társulnak a művészet-, zene-, irodalomtörténetből jól ismert nevekhez, megannyi jellem, karakter, személyiség – korszakról korszakra másképp.
Az első szinten látható 19. századi realista képek még pontosan rögzítik az arcvonásokat, tekinteteket, a miliőt, könnyű lélekbúvárkodni. Donát János jó kiállású, kackiás bajszú, nyalka testőrnek ábrázolta Berzsenyit, talán csak a szempárból sugárzó koncentrált figyelem sejteti az uniformisban megbújó művészt – a nyelvújító Kazinczyban viszont az intellektus, az érzékenység mellett szigort, árnyalatnyi könyörtelenséget is láttat. Barabás Miklós prémes kabáttal, tollal, rajzfüzettel, a státus és külső magabiztosság megannyi rekvizitumával ruházza fel saját alakját, miközben méretes szakáll, bajusz, távolságtartón felvont szemöldök mögé rejtőzködik – tart a külvilágtól. Nyilván divatot követ Liszt Ferenc kissé hivalkodón csípőre tett keze az elmaradhatatlan zongora mellett Barabás híres portréján, de az erőszakos áll, a mélyen ülő égő szemek, a céltudatos homlok is jelzik az erőt, a zseniális egyéniséget. Lélektanulmánnyal felér Kovács Mihály önarcképe: kalapban, ráadásul Kossuth-kalapban ábrázolja magát, keskeny, bizonytalan arca viszont mélyen elbújik a karima méretes árnyékában, fájdalmas tekintet rémlik elő a sötétből, sajnálatért esengenek a mélybarna szemek. Madarász Viktor önarcképén lelkes- riadt, becsapott gyermek, peszszimistán lefelé görbülő szájával, az előkelő hacuka dacára, Mészöly Géza egyenesen kifordul Lotz Károly képéből, csak a fáradt tartás, egy idősödő, kopaszodó koponya, az önmagába mélyedő tekintet látható belőle. Benczúr Gyula viszont díszmagyarba öltöztette önmagát, érdemrendekkel dúsan kidekorálva, nehéz megítélni, lát-e még valamit a lényegből az a tompuló acélkék szempár a látványos klisék közepette?
Székely Bertalan forradalmi hajviseletével látszólag könnyed, örök bohém – a távolságtartó, kimért szemöldök, a hideg, kutató tekintet, a szűkszavú száj, erőteljes áll érdekes karaktert sejtet. Munkácsy szemlátomást a szigorú, önmagának megfelelni akaró művész archetípusa, Vaszary arcán kalandvágy és érzelemgazdagság „beszélget” a rendszerető szigorral és erőteljes bizonyítási vággyal, megindító Szinyei riadt-ábrándos tekintete.
Telnek-múlnak az évek, változik a stílus. A második szinten egyre nagyobb szerepet kapnak a jellemzésben a színek, a dinamika, a kontrasztok. Czigány Dezső kalapos önarcképén megcsillan a fény egy fehér sálon, s hófehéren villannak a fogak – máris megragadják egy világjáró bohém életerős energiáit. Koszta a maga modorában: földközeli, mély tónusokkal ábrázolja szigorú, befelé figyelő önmagát. A jól ismert Csontváry-önarcképen izzik az egzaltált, lázas tekintet, sugárzik a belső erő és – megint – a könyörtelen szigor, csak egy világos ablak enged be egy kis levegőt, fényt, könnyedséget a baljós, fojtott szobába. Gulácsy – nem meglepő – elmosódó, bizarr, másvilági képet mutat magáról, Márffy Ödön önarcképén a bizonytalanul elkeskenyedő arc, a távolságtartó szemöldök talán magyarázza a vásznat megülő szomorúságot – az ajkak pirosa, a háttér erőteljes kékje azért némi életet csempész a képbe. Egyedül Egry József és Dési Huber tűnik természet adta módon magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak az egész emeleten. Czóbel Béla szinte ijesztő sötét árnyakat festett magára, Berény Róbert kétszer, két életkorban is megfestette magát szalmakalapos, esdeklő tekintetű, idősödő, értetlen- csalódott „kisgyermeknek”, Nagy István harcosan-dacosan, erőteljesen néz szembe velünk merőn, az akaratos állával. Érdekesen állítja be az egyensúlyt Aba-Novák: ő maga megütközött tekintettel, beharapott szájjal üldögél, mellette a lefelé görbülő ajkú felesége – a harmonikus, derűs színek közepette. Mellbe vág Perlrott Csaba Ziffer Sándorról készült vászna, ahol feketén, behúzott nyakkal ül a pályatárs állig begombolt nagykabátban, pergamensárga arccal – a mindkettejük által kedvelt életteli színekkel megfestett háttér komor kontrasztjaként. Rippl-Rónai is nagyon komolyan kémlel az amúgy kedves, erőteljes piros sapka alól maga készítette képmásán, Babitsról készült ismert festménye drámai: az erős áll, a mélyen ülő, befelé néző, feketén lángoló szemek, a fegyelem és a hosszú, érzékeny ujjak feszült dinamikája a téma. Nemes- Lampértnak a saját arcára feltett életigenlő sárgái, rózsaszínjei örök vándorpiktort mutatnak, a mesteri árnyékok a koncentrált figyelmet is hangsúlyozzák.
A harmadik szinten aztán már nehéz a pszichologizálás: Schaár Erzsébet még viszonylag hagyományosan érzékelhető és értelmezhető módon öntötte bronzba Bartók szelíd eltökéltségét, F. Zámbó István már ikonográfiai játékelemekké komponálta saját magát „hátulról, mellbe”, Várkonyi Zoltán vonásai némán zokognak, úgy csorognak le Kondor Béla képén, a hivalkodón teátrális piros pulóver fölött. Egyszer csak Fehér László ül egy tükör előtt egy képen, háttal nekünk, a környezet élénk narancssárgájának, feketéjének kontrasztja vonja el a figyelmet lámpáról, fényről, képmásról: a művész, ha egyáltalán, bonyolult tükröződések rendszerén át érzékelhető egy vásznon – dörgöli az orrunk alá a mester. Mehetünk haza.
(2007. március 14.–június 25.)
Az első szinten látható 19. századi realista képek még pontosan rögzítik az arcvonásokat, tekinteteket, a miliőt, könnyű lélekbúvárkodni. Donát János jó kiállású, kackiás bajszú, nyalka testőrnek ábrázolta Berzsenyit, talán csak a szempárból sugárzó koncentrált figyelem sejteti az uniformisban megbújó művészt – a nyelvújító Kazinczyban viszont az intellektus, az érzékenység mellett szigort, árnyalatnyi könyörtelenséget is láttat. Barabás Miklós prémes kabáttal, tollal, rajzfüzettel, a státus és külső magabiztosság megannyi rekvizitumával ruházza fel saját alakját, miközben méretes szakáll, bajusz, távolságtartón felvont szemöldök mögé rejtőzködik – tart a külvilágtól. Nyilván divatot követ Liszt Ferenc kissé hivalkodón csípőre tett keze az elmaradhatatlan zongora mellett Barabás híres portréján, de az erőszakos áll, a mélyen ülő égő szemek, a céltudatos homlok is jelzik az erőt, a zseniális egyéniséget. Lélektanulmánnyal felér Kovács Mihály önarcképe: kalapban, ráadásul Kossuth-kalapban ábrázolja magát, keskeny, bizonytalan arca viszont mélyen elbújik a karima méretes árnyékában, fájdalmas tekintet rémlik elő a sötétből, sajnálatért esengenek a mélybarna szemek. Madarász Viktor önarcképén lelkes- riadt, becsapott gyermek, peszszimistán lefelé görbülő szájával, az előkelő hacuka dacára, Mészöly Géza egyenesen kifordul Lotz Károly képéből, csak a fáradt tartás, egy idősödő, kopaszodó koponya, az önmagába mélyedő tekintet látható belőle. Benczúr Gyula viszont díszmagyarba öltöztette önmagát, érdemrendekkel dúsan kidekorálva, nehéz megítélni, lát-e még valamit a lényegből az a tompuló acélkék szempár a látványos klisék közepette?
Székely Bertalan forradalmi hajviseletével látszólag könnyed, örök bohém – a távolságtartó, kimért szemöldök, a hideg, kutató tekintet, a szűkszavú száj, erőteljes áll érdekes karaktert sejtet. Munkácsy szemlátomást a szigorú, önmagának megfelelni akaró művész archetípusa, Vaszary arcán kalandvágy és érzelemgazdagság „beszélget” a rendszerető szigorral és erőteljes bizonyítási vággyal, megindító Szinyei riadt-ábrándos tekintete.
Telnek-múlnak az évek, változik a stílus. A második szinten egyre nagyobb szerepet kapnak a jellemzésben a színek, a dinamika, a kontrasztok. Czigány Dezső kalapos önarcképén megcsillan a fény egy fehér sálon, s hófehéren villannak a fogak – máris megragadják egy világjáró bohém életerős energiáit. Koszta a maga modorában: földközeli, mély tónusokkal ábrázolja szigorú, befelé figyelő önmagát. A jól ismert Csontváry-önarcképen izzik az egzaltált, lázas tekintet, sugárzik a belső erő és – megint – a könyörtelen szigor, csak egy világos ablak enged be egy kis levegőt, fényt, könnyedséget a baljós, fojtott szobába. Gulácsy – nem meglepő – elmosódó, bizarr, másvilági képet mutat magáról, Márffy Ödön önarcképén a bizonytalanul elkeskenyedő arc, a távolságtartó szemöldök talán magyarázza a vásznat megülő szomorúságot – az ajkak pirosa, a háttér erőteljes kékje azért némi életet csempész a képbe. Egyedül Egry József és Dési Huber tűnik természet adta módon magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak az egész emeleten. Czóbel Béla szinte ijesztő sötét árnyakat festett magára, Berény Róbert kétszer, két életkorban is megfestette magát szalmakalapos, esdeklő tekintetű, idősödő, értetlen- csalódott „kisgyermeknek”, Nagy István harcosan-dacosan, erőteljesen néz szembe velünk merőn, az akaratos állával. Érdekesen állítja be az egyensúlyt Aba-Novák: ő maga megütközött tekintettel, beharapott szájjal üldögél, mellette a lefelé görbülő ajkú felesége – a harmonikus, derűs színek közepette. Mellbe vág Perlrott Csaba Ziffer Sándorról készült vászna, ahol feketén, behúzott nyakkal ül a pályatárs állig begombolt nagykabátban, pergamensárga arccal – a mindkettejük által kedvelt életteli színekkel megfestett háttér komor kontrasztjaként. Rippl-Rónai is nagyon komolyan kémlel az amúgy kedves, erőteljes piros sapka alól maga készítette képmásán, Babitsról készült ismert festménye drámai: az erős áll, a mélyen ülő, befelé néző, feketén lángoló szemek, a fegyelem és a hosszú, érzékeny ujjak feszült dinamikája a téma. Nemes- Lampértnak a saját arcára feltett életigenlő sárgái, rózsaszínjei örök vándorpiktort mutatnak, a mesteri árnyékok a koncentrált figyelmet is hangsúlyozzák.
A harmadik szinten aztán már nehéz a pszichologizálás: Schaár Erzsébet még viszonylag hagyományosan érzékelhető és értelmezhető módon öntötte bronzba Bartók szelíd eltökéltségét, F. Zámbó István már ikonográfiai játékelemekké komponálta saját magát „hátulról, mellbe”, Várkonyi Zoltán vonásai némán zokognak, úgy csorognak le Kondor Béla képén, a hivalkodón teátrális piros pulóver fölött. Egyszer csak Fehér László ül egy tükör előtt egy képen, háttal nekünk, a környezet élénk narancssárgájának, feketéjének kontrasztja vonja el a figyelmet lámpáról, fényről, képmásról: a művész, ha egyáltalán, bonyolult tükröződések rendszerén át érzékelhető egy vásznon – dörgöli az orrunk alá a mester. Mehetünk haza.
(2007. március 14.–június 25.)
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
