A költő Vackor

Hódolat egy elbűvölő kívülállónak

Talán Kormos Istvánhoz írták a legtöbb baráti és hódoló verset az elmúlt három évtizedben; mindazok, akiket személye elbűvölt.  A roppant keveset publikáló Kormos meg is jegyezte egyszer: „egyre inkább múzsa leszek, mint múzsafi”. Vagy önironikus büszkeséggel: „Hozzám több verset írtak, mint Sztálinhoz!” A mindennapokban megjelenő alakja költői volt minden ízében: házasságai, szerelmei, kártyázásai, adósságai, párizsi évei, kikönyökölt pulóverei mind részévé lettek egy legendáriumnak – a mások műveiben. Maga Kormos csak a lehető legszófukarabb módon tárta föl olvasóinak önmagát. Kis hősi eposzának nagy hőséhez idomulva Vackor lett e jelentős költő, egyfajta éhezőművész, aki – medvétől fölöttébb meglepő, már-már abszurd módon – éppen azt nem szereti, ami természetes lenne: a mézet. Helyette a voltaképpen ehetetlen vackorkörtére vágyik, azon csüng egész medvelényével. De hát nem az a valódi költő, aki átlényegíti a hulladékot is, aki megisteníti a szemetet?! Furcsállják is ezt óvodástársai, többek közt Domokos Matyi és Vas Pista. Hogyan nem szeretheti egy mackó a mézet?!

Vackor Kormos István önarcképe. Elhúzódó, a legnagyobb baráti hódolatok közt is kívülálló, aki persze majd eleped a szeretetvágytól. Hogy éppen egy mesealakban sikerült a legmegkapóbb emléket állítania önmagának, ez csak szemérmességét dicséri. De azért olykor zsörtölődhetünk a versek alacsony száma miatt.