A kertmozi

HELYEK

Aki annyi éves, mint én (sok), az tudja, miről beszélek. A kertmoziról, ami a legtipikusabb, leggyakoribb és legolcsóbb szórakozás volt meleg nyári estéken, a hatvanas években legalábbis. Volt neki összetéveszthetetlen szaga, tapintása, színe. Hangulata, azaz.
Akkor még nem volt nyári időszámítás, este nyolckor mindig el lehetett kezdeni a vetítést. És jöttek a környékbeliek, a rutinosak összehajtogatott pokrócot és kispárnát hoztak a hónuk alatt – hosszan kígyózott a sor a kis fabodega előtt. Mindenki a közeli kertmoziba járt – tehette, volt bőven; a háború utáni foghíjas telkek kínálták magukat –, összegyűltek hát a jó és a rossz szomszédok, és igyekeztek gyorsan elfoglalni a középtáji helyeket. Hiszen tudták: elöl leginkább a vetítővászon hibáit és a kép szemcséit fogják látni, hátul pedig a vetítőgép zakatolását fogják hallani. Kellett hát némi helyismeret.