A hanyatlás virágai – ínyenceknek

Itáliai festészet a Szépművészeti Múzeumban

A XVIII. század Itália életében a hanyatlás korszaka: vége a tündöklő reneszánsznak, amikor Itália indította útnak az új témákat, technikákat, szétsugározva ragyogó szellemiségét egész Európában. S vége a barokk első nagy évszázadának is: Caravaggio fény-árnyék struktúrákkal kísérletező képei és Bernini eksztatikus szobrai még megadták a kezdő lendületet a nagy korstílusnak az egész kontinensen – hogy aztán a széttagolt Itáliában eluralkodjék a provincializmus, és a szellemi kifulladás legyen úrrá az egész félszigeten –, talán egyedül Velence kivételével. Olyan korszak jött el a festészetben, mely jószerével csak a várostájkép műfajában alkotott karaktereset. Canalettón kívül Tiepolo nevét emlegetjük máig – ő viszont ideje tetemes részét külföldön töltötte, ott is alkotott.

Nagy, reprezentatív tárlatot nem is igen rendeznek hát a XVIII. század Itáliájáról – a részletek kedvelőinek, a kutakodó ínyenceknek szól az a Szépművészeti Múzeum Márvány-termében elhelyezett ötletes válogatás, amelyben a korszak itáliai festészetének zömmel magyarországi gyűjteményekben „elspájzolt”, lappangó alkotásait mutatja be a múzeum.

Öt kis alkotás képviseli a nagy Tiepolót – gyakorlatilag láthatatlanul, mert olyan magasra helyezték őket. Felbukkan a velencei mester, Canaletto neve is – rá kevésbé jellemző római várostájképek vásznai mellett. Nem azok az impozáns, nagyszabású, levegős „veduták” (látképek) ezek, melyeket a nagy galériák falain szoktunk látni: a dokumentumszerű palotaképmások mellett bizony felbukkannak a vörös falú putrik is, a mediterrán szedett-vedettséggel száradó ruhák, a fal tövében vizelő férfi; másutt a málló, gazzal benőtt antik rom valósággal ránehezedik a kompozíció címadó templomára – életesebb portrék ezek egy romlékony városról, mint az általában kiállításra kerülő, erőt, hatalmat megörökítő fegyelmezett, hűvös vásznak.