A fiók legteteje
2008. július 01. 00:00
Magyarországon immár hosszú évtizedek óta szűnni nem akaró kultusz övezi a hetvenhárom éves filmes klasszikus személyét és munkásságát. Ha netán valaki megkérdőjelezné eme állításunkat, igencsak változatos tényeket hozhatnánk fel bizonyíték gyanánt: a Vígszínházban negyedszázada futó Játszd újra, Sam! szériáját éppúgy, mint Woody Allen filmjeinek állandó tévéismétléseit, DVD-kiadásait, vagy mondjuk tavalyi klarinétos fellépésének irdatlan médiavisszhangját. A színész-írórendező, akiről vagy fél tucat életrajzi és portrékötet jelent már meg hazánkban, máig lankadatlan hévvel gyártja jazzmuzsikával és színészikonokkal gazdagon dúsított filmjeit, s mint élő mozilegenda már azt is megengedheti magának, hogy bevallottan korábbi, szívének kedves, ám gyakorta kidolgozatlan, régóta a fiók mélyén kallódó ötleteit, szüzséforgácsait illesztgeti össze újabb keletű munkáiban.
A frenetikus humorú és összetéveszthetetlen ábrázatú (stílusosan: pónemű) alkotó New York-i műhelyében szép számmal születtek olyan écák is, amelyekre nem várt filmes apoteózis, hanem rögvest a közönség elé kerültek, hogy a New York Times vagy a New Yorker hasábjain töltsék be derűs küldetésüket. Az utóbb kötetekbe rendezett krokikat, parodisztikus és abszurd eszmeiramlásokat a magyar olvasók most három kötetben ismerhetik meg (Tollatlan jószág, Mellékhatás, Na, ennyit erről), s bár a jelen cikk színleg a sorozat középső darabját ismerteti, ajánlásunk mindhárom könyvre egyaránt érvényes. Woody Allen rövid írásaiban ugyanis mindahány vonzó írói-humoristai tulajdonságát ott lelhetjük: hökkentőn merész gondolattársításait, a klaszszikus varietéhumor portalanított patronjait, antisznob fricskáit (ha tetszik: kultúrakritikáját), a groteszk és a blődli határán billegő történeteit.
Tizenhét 1975 és 1980 között – vagyis a Szerelem és halál, illetve a Csillagporos emlékek között – keletkezett ujjgyakorlat követi egymást a karcsú kötetben. Akad közöttük a tudományos(kodó) sajtópolémiát parodizáló étteremkritika (Don Fabrizio étterme: kritika és válasz) és bő lére eresztett anekdota (A léha fráter), Platón-dialógusok travesztiája (Az én védőbeszédem) és az egzisztencializmuson élcelő humoreszk (Az elítélt). Jóllehet az írások számos esetben olyan kulturális vagy – pláne – politikai jelenségekre reflektálnak, amelyek vajmi csekély jelentőséggel bírnak a mai magyar olvasó számára, a könyv mégis felhőtlen, jelen idejű olvasmányélményt ígér. Allen csúfondárosan intellektuális és nyelvöltögetően zsidós humora, ha kimeríthetetlennek talántán nem is ítélhető, azért írott formában is vígan megél. A fordítógárda (Békés Pál, Dezsényi Katalin, Hideg János, László Zsófia) remek munkát végzett, s alkalmasint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az írások üdesége mindvégig jól érvényesül. Az Emlékezés Needlemanre című tudományos nekrológparódiában például ilyen mosolyfakasztó passzusokkal találkozhatunk: „Needleman mindig nyugodt halálban reménykedett. »Könyveim és írásaim között érjen, mint fivéremet, Johannt« – szokta volt mondogatni. (Needleman testvére egy rolós íróasztal alatt fulladt meg, miközben egy rímszótár után kutatott.) [images/] Valósággal megbabonázta a nemzetiszocialisták erőfilozófiája, vagy ahogy Needleman mondta, »istenien áll rajtam a barna ing.«”
Pazarul mulatságos könyv a Mellékhatások. Ellenjavallata: nincs.
Cartaphilus, Budapest, 2008,
148 oldal, 2500 Ft
A frenetikus humorú és összetéveszthetetlen ábrázatú (stílusosan: pónemű) alkotó New York-i műhelyében szép számmal születtek olyan écák is, amelyekre nem várt filmes apoteózis, hanem rögvest a közönség elé kerültek, hogy a New York Times vagy a New Yorker hasábjain töltsék be derűs küldetésüket. Az utóbb kötetekbe rendezett krokikat, parodisztikus és abszurd eszmeiramlásokat a magyar olvasók most három kötetben ismerhetik meg (Tollatlan jószág, Mellékhatás, Na, ennyit erről), s bár a jelen cikk színleg a sorozat középső darabját ismerteti, ajánlásunk mindhárom könyvre egyaránt érvényes. Woody Allen rövid írásaiban ugyanis mindahány vonzó írói-humoristai tulajdonságát ott lelhetjük: hökkentőn merész gondolattársításait, a klaszszikus varietéhumor portalanított patronjait, antisznob fricskáit (ha tetszik: kultúrakritikáját), a groteszk és a blődli határán billegő történeteit.
Tizenhét 1975 és 1980 között – vagyis a Szerelem és halál, illetve a Csillagporos emlékek között – keletkezett ujjgyakorlat követi egymást a karcsú kötetben. Akad közöttük a tudományos(kodó) sajtópolémiát parodizáló étteremkritika (Don Fabrizio étterme: kritika és válasz) és bő lére eresztett anekdota (A léha fráter), Platón-dialógusok travesztiája (Az én védőbeszédem) és az egzisztencializmuson élcelő humoreszk (Az elítélt). Jóllehet az írások számos esetben olyan kulturális vagy – pláne – politikai jelenségekre reflektálnak, amelyek vajmi csekély jelentőséggel bírnak a mai magyar olvasó számára, a könyv mégis felhőtlen, jelen idejű olvasmányélményt ígér. Allen csúfondárosan intellektuális és nyelvöltögetően zsidós humora, ha kimeríthetetlennek talántán nem is ítélhető, azért írott formában is vígan megél. A fordítógárda (Békés Pál, Dezsényi Katalin, Hideg János, László Zsófia) remek munkát végzett, s alkalmasint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az írások üdesége mindvégig jól érvényesül. Az Emlékezés Needlemanre című tudományos nekrológparódiában például ilyen mosolyfakasztó passzusokkal találkozhatunk: „Needleman mindig nyugodt halálban reménykedett. »Könyveim és írásaim között érjen, mint fivéremet, Johannt« – szokta volt mondogatni. (Needleman testvére egy rolós íróasztal alatt fulladt meg, miközben egy rímszótár után kutatott.) [images/] Valósággal megbabonázta a nemzetiszocialisták erőfilozófiája, vagy ahogy Needleman mondta, »istenien áll rajtam a barna ing.«”
Pazarul mulatságos könyv a Mellékhatások. Ellenjavallata: nincs.
Cartaphilus, Budapest, 2008,
148 oldal, 2500 Ft
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
