Cs. J. cikkei

100 éves az egri színház

Már ez sem olyan egyszerű; mármint az, hogy éppen százéves az egri színház, amely Gárdonyi Géza nevét viseli. Mert igaz ugyan, hogy pontosan száz esztendővel ezelőtt, 1904-ben nyitotta meg kapuját Eger város állandó kőszínháza, de hogy száz éve színház lenne itt, az mégsem igaz. A színház névadójának tollára illő történet lenne már csak az épület sorsa is – alig négy évvel a megnyitás után máris beleköltöztették a mozit, majd ugyanezt megismételték az ötvenes években is –, nem beszélve a társulatéról, amely amolyan „hol volt, hol nem volt” módon inkább nem volt ebben az elmúlt évszázadban. Igaz ugyan, hogy a különféle színházi körzetesítések következtében olykor színészóriások taposták a deszkákat – például Csortos Gyula, Márkus Emília, ifjabb Latabár Kálmán –, mégis, kész kalandregény a színház története, melyben most happy end mutatkozik: az elmúlt néhány évben nemcsak állandó társulat és üzemszerűen működő színház, hanem kifejezetten ígéretes csapat és vonzó program látszik körvonalazódni.

Csizmadia Tibor, a színház igazgatója néhány évvel ezelőtt erőteljes fiatalítási és társulatépítési programba kezdett, átgondolt szerződtetésekkel komoly művészeket kötött a színházhoz – többek közt Csendes Lászlót, Anger Zsoltot, Kaszás Gergőt, Görög Lászlót, a fiatalok közül pedig Jordán Adélt, Kovács Patríciát, Vajda Milánt, Mészáros Mátét. És a jubileumi évadra igazán ünnepi színházi menüsorral rukkol elő – minden műfajban, ahogyan ez egy szükségképpen „mindenevő” vidéki színházhoz illik.

Könyvek nyárra

Ha bárhol dedikál, hosszan kígyózik a sor az asztala előtt: Szabó Magda „tuti” közönségkedvenc. Az Európa most az életműsorozatban jelentette meg a hajdan nagy sikerű tévéjáték alapját képező regényt, az Abigélt.

Ha Singer, akkor Isaac Bashevish – vagy mégsem? Az ismert és népszerű író itthon mindeddig ismeretlen bátyjának, Israel Joshua Singernek hatszáz oldalas nagyregényét, Az askenázi fivéreket jelentette meg nemrégiben az Ulpius-ház. A több generáció életét és sorsát felölelő mű a 19. és 20. század fordulójának Lengyelországában játszódik, és a „Singer-védjegy” most is magas nívót jelöl: csodás írói nyelven megformált eleven alakok, hullámzó cselekmény és erőteljes atmoszféra jellemzik a művet.

Aki könnyed nyári olvasmányra vágyik, az ezért, aki meg minimum középkorú, az azért fogja levenni a könyvesbolt polcáról Hedwig Courts-Mahler Dráma az udvarházban című regényét. Amelyben Susanna „a nevéhez tapadó szégyenfolt miatt nem meri vállalni szerelmét, nehogy boldogtalanná tegye a férfit, aki dacolva a társadalmi előítéletekkel, feleségül kéri...” Kell ennél több?

Rég volt az már, amikor nyári szabadságra ment a színház. Mostanság inkább a szabadba vonul: az ország számos pontján afféle „minifesztiválok” várják azokat, akik nem bírnak ki színház nélkül három hónapot.

Az Esztergomi Várszínház mindig jó hosszú szezonnal és számos színházi előadással várja a nézőket. A júniusi „bemelegítés” után július 2–3-án az Anconai szerelmesek című – a Radnóti Színházban annak idején frenetikus szériát futott – darabot mutatják be, ezúttal a Szatmárnémeti Északi Színház előadásában. Egy héttel később pedig – július 9–10-én – Kiss Csaba A dög című művét játsszák; ez ősbemutató, az Esztergomi Várszínház és a kecskeméti színház közös produkciója (ősztől nyilván Kecskeméten megy majd). Július 27-én a L’art pour l’art Társulat lép föl, augusztus 6–7-én a Révkomáromi Jókai Színház. Utóbbi Jókai Mór Gazdag szegények című művének előadásával tiszteleg az író halálának 100. évfordulója előtt.

Budapesten a Ferencvárosi Ünnepi Játékok keretében július 3-án a Magyar Fesztivál Balett Káin és Ábel, illetve a Bolero című előadását mutatja be, melyet Markó Iván rendezett, 9-én és 13-án pedig Verdi Álarcosbál című operáját, Koltay Gábor rendezésében

A Gyulai Várszínház július 5–6-án a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című művet kínálja a Ruttkai Színház előadásában, július 8-án pedig izgalmasnak ígérkező bemutatóval áll elő: Örkény Tóték című darabját Vidnyánszky Attila rendezi. Lesz opera is (Erkel Ferenc: Dózsa György, Donizetti Don Pasquale), operett is (Ábrahám Pál: Viktória), majd augusztus 12-én újabb bemutató: Shakespeare Szentivánéji álom című darabját az Új Színházban már ismert vendégrendező, Maszlobojscsikov állítja színpadra, Eperjes Károllyal, Bubik Istvánnal, Tordai Terivel, Györgyi Annával és Takács Katalinnal a főbb szerepekben.

Időkerék a Városligetben

Idő van, nincs idő, lejár az idő, közeleg az idő, múlik az idő, telik az idő, vánszorog, cammog, vágtat, rohan. Időtlen, időtálló, idejétmúlt, idejekorán, idejében. Az idővel mindenki számol. Az idővel mindenkinek viszonya van. Kinek jobb, kinek rosszabb. Az idő a barátunk, az ellenségünk – ha várunk valamire, ha félünk valamitől. Az idő soha nem semleges. Az idő: nem mindegy. Az időt lehet kergetni, rettegni, múlatni, késleltetni. Lehet – bár nehéz – nem venni tudomást róla.

Az idő mindig is a művészet főszereplője volt. Akár úgy, hogy már a cím őt hirdette – lásd Proust regényét, Az eltűnt idő nyomában-t –, akár a keretét szabta – mint James Joyce Ulyssesének. De az idő köré szövődik Csehov egész drámai életműve; vagy mi más is lenne ebből a nézőpontból Az ember tragédiája, ha nem egy bizarr időutazás...? Zeneszerzők adtak számos formában hangot neki – Haydn Évszakok vagy Vivaldi Négy évszak című műve a „fogható” változást ragadja meg akusztikusan. Még a festők is  megörökítették az időt a maguk módján. Tiziano A Bölcsesség allegóriája című képén az idő három formáját ábrázolja: a múlt az emlékezet, a jelen az értelem, a jövő az előrelátás. A három férfifej alatt három állat: az oroszlán a jelen, a farkas a múlt, a kutya a jövő.

Az idő a filozófia alapkérdése volt és maradt, és nem szűnik meg izgatni, provokálni az emberiséget, míg csak világ a világ, azaz amíg idő van. Idő van – ugye, erre a Gothár-filmre is emlékszik mindenki? Vagy a másikra, melynek címe – Megáll az idő – a filmben a visszájára fordul, és ha lefordítjuk, nagyjából az ellenkezőjét jelenti: az idő nem áll meg, viszont mi álltunk meg az időben, amely túlszaladt rajtunk

Ibsen: Dr. Stockmann

Alánk jön a múlt, mert egyre inkább úgy tűnik, nincsen új a Nap alatt: ismét szinte napi aktualitással bír Henrik Ibsen százhúsz évvel ezelőtt írott darabja, a Népgyűlölőből A nép ellensége címen ismertté lett – és Arthur Miller átdolgozásában – gyakran játszott színmű. Persze, hogy gyakran játszott, hiszen tán nem is lett múlttá.

Legutóbb a Győri Nemzeti Színház (én még a Kisfaludynál tartottam, szegénynél; ugyan, mi lehetett az oka annak, hogy az elcsépelt, számos helyen használatos, ilyenformán eléggé semmitmondó névre sikerült lecserélni az övét?!) tűzte műsorára, és az erkölcsi kérdések iránt eléggé színházi módon fogékony Ács Jánosra bízta a rendezést. Akinek egy voltaképpen példabeszéd szintű történetet kell drámai módon elmeséltetnie színészeivel e példabeszédekre nem igazán fogékony korban.

Merthogy az alaphelyzet szerint dr. Stockmann már-már együgyű módon morális lény. A városa iránti elkötelezettségét, tettrekészségét éppen ezért belső küzdelem, dilemma, tipródás nélkül sorolja második helyre az igazság iránti elkötelezettséggel szemben: a város gazdasági fellendülését, a népek jólétét megsegítő gyógyvíz fertőzött, ilyenformán nemcsak a városkára, hanem az emberiségre veszélyes, ebből dr. Stockmann nem és nem enged. Hiszen számára evidens: ezt kell képviselnie, lesz, ami lesz.

Színházi ajánló

Bár az idei – és tavalyi – színházi évad bemutatódömpingjét képtelenség követni, kiemelkedő produkciókból soha nincs annyi, amennyit egy színházrajongó a maga komótos tempójában ne tudna megnézni. Alább azokat az előadásokat tekintjük végig, amelyekről kár lenne végleg lemaradni – ezúttal Budapesten.

A Bárka Színházban még játsszák az Ilja prófétát, Tadeusz Slobodzianek drámáját a tehetséges fiatal művész, Czajlik József rendezésében. Egy kis közösség nekiindul, hogy föllelje Ilját, aki, úgy hírlik, próféta. Az út kalandos, Ilja furfangos – a mesés és hihetetlen fordulatokkal teli, jókedvű történetben remek alakítást nyújt többek között Takács Katalin, Gazsó Ferenc és Varga Gabriella.

A Budapesti Kamaraszínház egyik legjobb előadása Vári Éva Piaf-estje – remélhetőleg nem kopik ki gyorsan a repertoárból. A másik kitűnő produkció szintén Vári Éva bravúrja: a Rose című Sherman-monodrámát Ilan Eldad rendezte, s egy idős asszony életén át az elmúlt század „fénypontjairól” szól.