Múlik és telik

Időkerék a Városligetben

Idő van, nincs idő, lejár az idő, közeleg az idő, múlik az idő, telik az idő, vánszorog, cammog, vágtat, rohan. Időtlen, időtálló, idejétmúlt, idejekorán, idejében. Az idővel mindenki számol. Az idővel mindenkinek viszonya van. Kinek jobb, kinek rosszabb. Az idő a barátunk, az ellenségünk – ha várunk valamire, ha félünk valamitől. Az idő soha nem semleges. Az idő: nem mindegy. Az időt lehet kergetni, rettegni, múlatni, késleltetni. Lehet – bár nehéz – nem venni tudomást róla.

Az idő mindig is a művészet főszereplője volt. Akár úgy, hogy már a cím őt hirdette – lásd Proust regényét, Az eltűnt idő nyomában-t –, akár a keretét szabta – mint James Joyce Ulyssesének. De az idő köré szövődik Csehov egész drámai életműve; vagy mi más is lenne ebből a nézőpontból Az ember tragédiája, ha nem egy bizarr időutazás...? Zeneszerzők adtak számos formában hangot neki – Haydn Évszakok vagy Vivaldi Négy évszak című műve a „fogható” változást ragadja meg akusztikusan. Még a festők is  megörökítették az időt a maguk módján. Tiziano A Bölcsesség allegóriája című képén az idő három formáját ábrázolja: a múlt az emlékezet, a jelen az értelem, a jövő az előrelátás. A három férfifej alatt három állat: az oroszlán a jelen, a farkas a múlt, a kutya a jövő.

Az idő a filozófia alapkérdése volt és maradt, és nem szűnik meg izgatni, provokálni az emberiséget, míg csak világ a világ, azaz amíg idő van. Idő van – ugye, erre a Gothár-filmre is emlékszik mindenki? Vagy a másikra, melynek címe – Megáll az idő – a filmben a visszájára fordul, és ha lefordítjuk, nagyjából az ellenkezőjét jelenti: az idő nem áll meg, viszont mi álltunk meg az időben, amely túlszaladt rajtunk