LÁSZLÓ FERENC cikkei

A magyar és az egyetemes történelem alakjairól és eseményeiről birtokolt közös tudásunk ugyanis– mit szépítsük! – seregnyi ponton szorul kiigazításra vagy éppenséggel teljes cáfolatra.

Hosszas, több mint fél évszázadnyi kézirattári elfekvést követően került az olvasók elé Szép Ernő önéletrajzi regénykezdeménye, regénytorzója. Nem túlzás azt állítani, hogy a Vida Lajos által közzétett, előbb a Holmi hasábjain s a noran kiadó közbejöttével immár könyv alakban is publikált szöveg újra divatba hozta a majd’ minden időben klasszikusként emlegetett, ám prózaíróként régóta kevésbé kultivált szerzőt. Az irodalomtörténeti árapálymozgás e legfrissebb fejleménye jócskán indokolt, hiszen ritka élmény ezt az egyszerre öregesen csapongó és diákosan szeles művet olvashatni, amely a süvölvény Szép Ernő budapesti megtelepedésének, első irodalmi, társasági és szerelmi tájékozódásainak laza áttekintését adja. Mert a címszereplő kéjnőtől, a Lázár utcai ablakában üldögélve kuncsaftra váró Natáliától (akinek virágot és őszibarackot hord az Alföldről épp csak feltelepült, szűkölködő, ám lelkes literátorpalánta) hamar szertekóricál a visszaemlékező, hogy akkori „fiúéletének” emlékezetes színhelyeit és szereplőit felidézhesse.
  „Hagyjuk egy kicsit ezeket a lányokat, nem szaladnak el” – írja a második világháború rettenetét alighogy átvészelő Szép Ernő, hogy napsugaras kedélyű elbeszélésébe újabb és újabb kitérőket illesszen: nagyhajú, éhenkórász költőkről és generózus irodalmi főpincérekről, fiúkedvelő öregurakról és slemil, ám életfogytig bohém kardalosokról. „Gyere, harmadik költő, akinek a neve Gyuri!” – kezdi egy-egy történetét már-már Karinthy paródiájának bájosan nyelvrontó modorában („Ha én kicsi fiú volna”), hogy aztán az úgyszintén sokszor és korántsem csak Karinthy által kifigurázott gyerekes rácsodálkozást mímelő tenor derűs szertelenséggel sorjázza ifjúkorának legkülönfélébb emléktöredékeit. S nem pusztán helyek és személyiségek kerülnek a visszatekintő elámulás középpontjába, de a legkülönfélébb, a siheder Szép Ernő figyelmét megragadó sajátosságok. Például a nagyszívű, ámde tökéletesen tehetségtelen poétakollégáról, az izomóriás Árpádról írván: „Írógép állott az asztalán, ő gépen írta a verseit (ezt azután Babitsnál és Kosztolányinál láttam; eléggé csodálkoztam rajtuk).” S éppígy rögzül emlékezetében s válik jellemző erejűvé egy-egy ruhadarab vagy kiegészítő, mondjuk Molnár Ferenc nyakkendőjének Lavalličre-csokra, de akár az alkalmasint méltán elfeledett költő, Pásztor Árpád gomblyukában díszlő búzavirág vagy éppen Szomaházy István akkurátusan felpedert bajsza.
  S így ragadnak meg az érdekesebb, fantáziáját megmozgató kifejezések is, amelyekre még fél évszázad múltán is nyilvánvaló csemcsegő gyönyörűséggel emlékezik vissza Szép Ernő. „Eszembe jutott most, hogy ezek a pesti költők a New York-beli asztalnál úgy beszéltek: lejött a vers, vagy: lehozta a lap a verset. (Mikor ti. a versük megjelent.) És utánozták az újságírókat avval is, hogy egyik a másiknak azt mondta: apám.” Máskor meg a mosakodást tartósan elhanyagoló kóristák között ámulja meg a szóváltozatot: vella, hogy azután újra és újra visszakanyarodjon a művésznevét a szerb királynéról nyerő kéjnőhöz, aki oly kedvesen buta, de egyszersmind derűs egykedvűséggel műveli nagy múltú mesterségét. S aki sárgaságban megbetegedvén végre csak ágyába fogadja az ifjú íróembert, amiként azt Szép Ernő öndédelgető nosztalgiájában oly érzékletes hálával megörökítette.

noran, 2008, 205 oldal, 2699 Ft

Mire ez a gusztusos küllemű kötet néhány hete megjelent, az Asztalizene már nagyban futotta furórés szériáját a Radnóti Színházban, s a szerző is éppen átvehette művéért a rangos Aegon Művészeti Díjat. Térey János színművének sikere tehát szembetűnő, s tegyük hozzá rögvest: teljesen megérdemelt. Az Asztalizene ugyanis felsziporkázóan okos, imponáló bűvészmutatvány, egyszersmind felette poétikus alkotás, s e darabjában a frissen dekorált drámaköltőnek sikerült az, amivel megannyi kortárs színműkísérlet, sültrealista dokumentum- és riportműsor alkotói hiábavalóan próbálkoztak – a honi veszett világ s a boldogtalan győztesek bemutatása. A budai elit telepedik elénk az Asztalizene színpadára, hogy a Királyhágó (azelőtt Joliot-Curie) téri White Box nevű, a látványos fogyasztás céljára berendezett evőivóhelyen megmutassa magát: budai burzsoák, öntudatos polgárok ölik itt az idejüket és egymást, miközben a műveleti területnek elkeresztelt Pesten nagyban dúl a prolivircsaft. „Budán lakni világnézet” – állítja a mottóként figuráló jól ismert Márai-idézet, s Térey darabja igazolja eme korszakváltásokat átvészelő tétel igazságát.
  Az önelégült, öntömjénező étteremtulaj és elhanyagolt neje (egy válófélben lévő sebész-ügyvéd házaspár), meg a gyenge közepes szoprán, az effeminálódott, durcás belsőépítész és a magányos, alkoholista operarecenzens együttesen vetnek világot a vigasztalan tényre, miszerint ezen a tájékon a bélszín-carpacciót és szarvasgombát majszoló módosak is a kismagyar reménytelenség, no meg az időtlen emberi vacakság foglyai. Nem kétséges, a típusfigurák és a szüzsé (változékony vonzalmakkal, kirobbanó ellenszenvekkel és egy, az apaság kérdésében erősen többesélyes terhességgel) önmagukban aligha garantálnák a sikert, s pláne az esztétikai értéket Térey János darabjának. Ám zápuló kedélyű, diadalmas elitünk többszörösen stilizálva, mesterien elemelt nyelvhasználattal hanyatlik elénk, s e sikerült megoldás eredetiségét nehéz lenne túldicsérni. A társalgási dráma szereplői versbeszédben nyilatkoznak meg, méghozzá mindennemű erőszakoltság nélkül, s ez azonmód súlyt ad a játéknak. Szólamaikban az ezerszer hallott, idegborzoló közhelyek és divatos kiszólások, a bicskanyitogató sznob kismonológok mitológiai utalásokkal, filozofikus gondolattöredékekkel, irodalmias fordulatokkal dúsulnak fel. Vagy egyszerűen költészettel. Már a legelső pár mondat, a tulaj, Győző és agilis fizetőpincérének felütése is valóságos lubickolás a nyelvi ötletekben:

Győző:
Tavaly mindenki meghalt.
Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán,
És mindenki, aki fenyő volt.
Egyházatyák, tábornokok, királyok;
Bírók, ombudsmanok, házmesterek.
Roland:
Majdnem mindenki meghalt:
Lejött a szerről vagy ráállt a szerre;
Egy biztos: váltott. Egész másmilyen.

  S így tovább, szökellve angol benyögésekről színházi, operai fordulatokra, New Age-csacskaságokról az elhírhedt augusztus 20-i tűzijáték letaglózóan képszerű felidézésére.
  Fentebb szólamokról írtunk, s korántsem véletlenül, hiszen Térey darabja nem pusztán a címében hordozza a zeneiséget. Meglehet, azt még akár halványka allűrnek is ítélhetnénk, hogy a színmű három tételre tagolódik: Allegro, Andante, Presto. Csakhogy a színi utasítások nyilvánvalóvá teszik az Asztalizene melodikus szerkesztettségét, s az operai témák fölemlegetése is több néhány, a szereplők számára adományozott műveltségmorzsánál – a szövegek tekintélyes része tőrőlmetszett operaária vagy -együttes.
  Akadnak persze e műben is redundáns passzusok, terjengős üresjáratok, a színházi produkcióból egyébiránt remek érzékkel kiszűrt felesleges kitérők, melyeknek gondolati vagy költői súlya csekélyebb annál, semhogy ne éreznénk rögtön a színpadszerűség megbillenését. Ám ezek csak zárványok, ha tetszik, fölös betétszámok egy reménybeli klasszikus drámában. Mert jóllehet az Asztalizene cselekményének egészen konkrét ideje van (2007 február), s jócskán lelhetünk a szövegben aktuális utalásokat, napi érdekű kiszólásokat, azért Térey János színművét aligha nevezhetné bárki tavalyi darabnak.

(Magvető, 2008, 193 oldal, 2490 Ft)

  A kórházsorozatok s az egyéb doktoros tévészériák jószerével a televíziózás hőskorától fogva rendkívüli közkedveltségnek örvendenek világszerte. Hazánkban sem apad népszerűségük, s a képernyőn megjelenő újabb és újabb orvosdoktorokat máig áhítattal elegy rajongás övezi.

  Persze aligha nehéz meglelni az okait annak, hogy vajon miért oly fölöttébb népszerűek alkotók és nézők körében az orvosi tematikájú tévésorozatok. A televíziós szériák két örök és megingathatatlan alappillére ugyanis a tartósan vonzó és lebilincselő karakter, illetve az epizódonként újratermelődő, lehetőleg izgalmas konfliktus, s a doktoros sztorik tökéletesen megfelelnek eme kettős követelménynek. Mert hát kell-e lenyűgözőbb figura, mint egy ember, aki gyógyító erőt birtokol, s aki nemcsak kezeli a bárzsingtüremlést, de még annak kacifántos latin nevét is belemondja a kamerába? S ugyan találhatunke eseményekben gazdagabb, drámaibb helyszínt egy kórháznál, ahol mindennapos az életveszedelem, s ahol mindenféle fajta ember megfordul?
   Nem meglepő tehát, hogy évtizedek óta csüggnek a tévénézők a kórházsorozatokon; a zsáner diadalmas őse az 1963 óta mindmáig futó, s idén augusztusban már a 11 370-ik epizódját számláló General Hospital című amerikai széria. Nálunk mindazonáltal nem ezzel a rekordállító sorozattal kezdte meg diadalmas hódító útját a műfaj, hanem egy másik, igaz, közép-európai legendával, a csehszlovák televíziózás jogos büszkeségével, a Kórház a város szélén című produkcióval. A két Sova doktor, Blazej, Strosmajer és társaik egy hatásos munkahelyi dráma szereplői voltak, s a magánéleti problémákkal elegyített gyógyító tevékenység receptjét utóbb még számos hazai sorozatsiker igazolta. Ha a sablon azonos is, azért a tempó jócskán felpörgött az évek során: a feketeerdei Klinika szolidan csörgedező, s az izgalmat áhítatos csöndben celebrált műtétekkel gerjesztő cselekménye aligha mérhető össze a Vészhelyzet adrenalint pumpáló rohanásaival, gyorsvágtában operált haslövéseivel.
    Jelenleg vagy tucatnyi doktoros szappanopera fut a különböző magyarországi csatornákon, s áttekintve változatos cselekményeiket, akár alcsoportokat is elkülöníthetünk a tematikán belül. A hazai gyártású Jóban, rosszban például – a színvonaltól most jótékonyan eltekintve – tipikus munkahelyi dráma, csélcsap orvosokkal és szerelmetes természetű ápolószemélyzettel, s jóval magasabb nívón ugyanide sorolható az amerikai Grace klinika vagy a francia Doktor Nagyfőnök is. Létezik emellett a „körzeti orvos” figurája köré rendezett, s gyakorta bájosan extrém figurákat felvonultató széria műfaja, amilyen például a több helyütt is sugárzott brit produkció, a Doc Martin (korábban ilyen volt a Miért éppen Alaszka? című teleregény is), vagy éppenséggel a 19. századi Vadnyugaton praktizáló Quinn doktornő története.
   Vannak azután még vígjátéki és bűnügyi gyógyító emberek, pszichiáterek, sőt plasztikai sebészek és boncolóorvosok is, s az elmúlt években felbukkant a kórházsorozatok legújabb válfaja, melyet akár orvosi detektívtörténetnek is nevezhetnénk. Amint azt bizonyára már kitalálták, az amerikai Doktor House e zsáner legfontosabb és legsikeresebb darabja, ahol a különlegesebbnél különlegesebb kóresetek mintegy a klasszikus bűnügyi nyomozás mintájára kerülnek a tévénézők elé. A nagy ötlet eredetiségében is szinte kézenfekvő, hiszen detektívek és orvosok éppúgy a világrend helyreállítóiként, s egyaránt az emberi élet védelmezőiként tündökölnek a televíziós sorozatokban. S noha a betegségek diagnosztizálása csak némi megszorítással értelmezhető nyomozásként, a tévénézők azért egyforma tisztelettel tekintenek mitikus védelmezőik munkájára.
   Történjék hát bármi, a fehér köpenyes gyógyítóknak bérelt helyük van a tévében, s tiszteletre méltó tevékenységüket alkalmasint a jövőben is feszült figyelemmel kíséri majd a nagyérdemű közönség. Dacára a betegségektől való félelmének. Vagy tán éppen azért.