Szép Ernő: Natália

Hosszas, több mint fél évszázadnyi kézirattári elfekvést követően került az olvasók elé Szép Ernő önéletrajzi regénykezdeménye, regénytorzója. Nem túlzás azt állítani, hogy a Vida Lajos által közzétett, előbb a Holmi hasábjain s a noran kiadó közbejöttével immár könyv alakban is publikált szöveg újra divatba hozta a majd’ minden időben klasszikusként emlegetett, ám prózaíróként régóta kevésbé kultivált szerzőt. Az irodalomtörténeti árapálymozgás e legfrissebb fejleménye jócskán indokolt, hiszen ritka élmény ezt az egyszerre öregesen csapongó és diákosan szeles művet olvashatni, amely a süvölvény Szép Ernő budapesti megtelepedésének, első irodalmi, társasági és szerelmi tájékozódásainak laza áttekintését adja. Mert a címszereplő kéjnőtől, a Lázár utcai ablakában üldögélve kuncsaftra váró Natáliától (akinek virágot és őszibarackot hord az Alföldről épp csak feltelepült, szűkölködő, ám lelkes literátorpalánta) hamar szertekóricál a visszaemlékező, hogy akkori „fiúéletének” emlékezetes színhelyeit és szereplőit felidézhesse.
  „Hagyjuk egy kicsit ezeket a lányokat, nem szaladnak el” – írja a második világháború rettenetét alighogy átvészelő Szép Ernő, hogy napsugaras kedélyű elbeszélésébe újabb és újabb kitérőket illesszen: nagyhajú, éhenkórász költőkről és generózus irodalmi főpincérekről, fiúkedvelő öregurakról és slemil, ám életfogytig bohém kardalosokról. „Gyere, harmadik költő, akinek a neve Gyuri!” – kezdi egy-egy történetét már-már Karinthy paródiájának bájosan nyelvrontó modorában („Ha én kicsi fiú volna”), hogy aztán az úgyszintén sokszor és korántsem csak Karinthy által kifigurázott gyerekes rácsodálkozást mímelő tenor derűs szertelenséggel sorjázza ifjúkorának legkülönfélébb emléktöredékeit. S nem pusztán helyek és személyiségek kerülnek a visszatekintő elámulás középpontjába, de a legkülönfélébb, a siheder Szép Ernő figyelmét megragadó sajátosságok. Például a nagyszívű, ámde tökéletesen tehetségtelen poétakollégáról, az izomóriás Árpádról írván: „Írógép állott az asztalán, ő gépen írta a verseit (ezt azután Babitsnál és Kosztolányinál láttam; eléggé csodálkoztam rajtuk).” S éppígy rögzül emlékezetében s válik jellemző erejűvé egy-egy ruhadarab vagy kiegészítő, mondjuk Molnár Ferenc nyakkendőjének Lavalličre-csokra, de akár az alkalmasint méltán elfeledett költő, Pásztor Árpád gomblyukában díszlő búzavirág vagy éppen Szomaházy István akkurátusan felpedert bajsza.
  S így ragadnak meg az érdekesebb, fantáziáját megmozgató kifejezések is, amelyekre még fél évszázad múltán is nyilvánvaló csemcsegő gyönyörűséggel emlékezik vissza Szép Ernő. „Eszembe jutott most, hogy ezek a pesti költők a New York-beli asztalnál úgy beszéltek: lejött a vers, vagy: lehozta a lap a verset. (Mikor ti. a versük megjelent.) És utánozták az újságírókat avval is, hogy egyik a másiknak azt mondta: apám.” Máskor meg a mosakodást tartósan elhanyagoló kóristák között ámulja meg a szóváltozatot: vella, hogy azután újra és újra visszakanyarodjon a művésznevét a szerb királynéról nyerő kéjnőhöz, aki oly kedvesen buta, de egyszersmind derűs egykedvűséggel műveli nagy múltú mesterségét. S aki sárgaságban megbetegedvén végre csak ágyába fogadja az ifjú íróembert, amiként azt Szép Ernő öndédelgető nosztalgiájában oly érzékletes hálával megörökítette.

noran, 2008, 205 oldal, 2699 Ft