Buda az Buda

Mire ez a gusztusos küllemű kötet néhány hete megjelent, az Asztalizene már nagyban futotta furórés szériáját a Radnóti Színházban, s a szerző is éppen átvehette művéért a rangos Aegon Művészeti Díjat. Térey János színművének sikere tehát szembetűnő, s tegyük hozzá rögvest: teljesen megérdemelt. Az Asztalizene ugyanis felsziporkázóan okos, imponáló bűvészmutatvány, egyszersmind felette poétikus alkotás, s e darabjában a frissen dekorált drámaköltőnek sikerült az, amivel megannyi kortárs színműkísérlet, sültrealista dokumentum- és riportműsor alkotói hiábavalóan próbálkoztak – a honi veszett világ s a boldogtalan győztesek bemutatása. A budai elit telepedik elénk az Asztalizene színpadára, hogy a Királyhágó (azelőtt Joliot-Curie) téri White Box nevű, a látványos fogyasztás céljára berendezett evőivóhelyen megmutassa magát: budai burzsoák, öntudatos polgárok ölik itt az idejüket és egymást, miközben a műveleti területnek elkeresztelt Pesten nagyban dúl a prolivircsaft. „Budán lakni világnézet” – állítja a mottóként figuráló jól ismert Márai-idézet, s Térey darabja igazolja eme korszakváltásokat átvészelő tétel igazságát.
  Az önelégült, öntömjénező étteremtulaj és elhanyagolt neje (egy válófélben lévő sebész-ügyvéd házaspár), meg a gyenge közepes szoprán, az effeminálódott, durcás belsőépítész és a magányos, alkoholista operarecenzens együttesen vetnek világot a vigasztalan tényre, miszerint ezen a tájékon a bélszín-carpacciót és szarvasgombát majszoló módosak is a kismagyar reménytelenség, no meg az időtlen emberi vacakság foglyai. Nem kétséges, a típusfigurák és a szüzsé (változékony vonzalmakkal, kirobbanó ellenszenvekkel és egy, az apaság kérdésében erősen többesélyes terhességgel) önmagukban aligha garantálnák a sikert, s pláne az esztétikai értéket Térey János darabjának. Ám zápuló kedélyű, diadalmas elitünk többszörösen stilizálva, mesterien elemelt nyelvhasználattal hanyatlik elénk, s e sikerült megoldás eredetiségét nehéz lenne túldicsérni. A társalgási dráma szereplői versbeszédben nyilatkoznak meg, méghozzá mindennemű erőszakoltság nélkül, s ez azonmód súlyt ad a játéknak. Szólamaikban az ezerszer hallott, idegborzoló közhelyek és divatos kiszólások, a bicskanyitogató sznob kismonológok mitológiai utalásokkal, filozofikus gondolattöredékekkel, irodalmias fordulatokkal dúsulnak fel. Vagy egyszerűen költészettel. Már a legelső pár mondat, a tulaj, Győző és agilis fizetőpincérének felütése is valóságos lubickolás a nyelvi ötletekben:

Győző:
Tavaly mindenki meghalt.
Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán,
És mindenki, aki fenyő volt.
Egyházatyák, tábornokok, királyok;
Bírók, ombudsmanok, házmesterek.
Roland:
Majdnem mindenki meghalt:
Lejött a szerről vagy ráállt a szerre;
Egy biztos: váltott. Egész másmilyen.

  S így tovább, szökellve angol benyögésekről színházi, operai fordulatokra, New Age-csacskaságokról az elhírhedt augusztus 20-i tűzijáték letaglózóan képszerű felidézésére.
  Fentebb szólamokról írtunk, s korántsem véletlenül, hiszen Térey darabja nem pusztán a címében hordozza a zeneiséget. Meglehet, azt még akár halványka allűrnek is ítélhetnénk, hogy a színmű három tételre tagolódik: Allegro, Andante, Presto. Csakhogy a színi utasítások nyilvánvalóvá teszik az Asztalizene melodikus szerkesztettségét, s az operai témák fölemlegetése is több néhány, a szereplők számára adományozott műveltségmorzsánál – a szövegek tekintélyes része tőrőlmetszett operaária vagy -együttes.
  Akadnak persze e műben is redundáns passzusok, terjengős üresjáratok, a színházi produkcióból egyébiránt remek érzékkel kiszűrt felesleges kitérők, melyeknek gondolati vagy költői súlya csekélyebb annál, semhogy ne éreznénk rögtön a színpadszerűség megbillenését. Ám ezek csak zárványok, ha tetszik, fölös betétszámok egy reménybeli klasszikus drámában. Mert jóllehet az Asztalizene cselekményének egészen konkrét ideje van (2007 február), s jócskán lelhetünk a szövegben aktuális utalásokat, napi érdekű kiszólásokat, azért Térey János színművét aligha nevezhetné bárki tavalyi darabnak.

(Magvető, 2008, 193 oldal, 2490 Ft)