Érbeteg-ellátás: roadshow-ra indul a MAÉT
Országjárásra indul a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság (MAÉT). A februárban kezdődő, és három éven át tartó „roadshow” célja, hogy az ország valamennyi megyéjében feltérképezzék az érbeteg ellátás teljes spektrumát – mondja dr. Kolossváry Endre, a MAÉT főtitkára.
- Jön az Érbetegségek Napja
- Emmi: elindult egy folyamat a minőségi betegellátásért
- Hogyan menthető meg az állandó gondokkal küzdő érsebészeti ellátás?
- Amputált lábakban mérhető az érsebészhiány
- Horváth Ildikó a fiatalodó háziorvosi karról és az érsebészeti ellátásról
- Érsebészeti centrumot alakítanak ki a GOKI-ban (Bővítve: A Kormányinfón...)
- Javaslatcsomag a kevesebb amputációért
- „Nekem az fáj, hogy amputálunk, amikor nem kellene”
Miért gondolták úgy, hogy szükség van országjárásra?
Nap mint nap tapasztaljuk, hogy az érbetegek ellátása rendkívül egyenlőtlen mintázatot mutat az alapellátástól a csúcsintézetekig, akár a betegutakat, akár a gyógyító munkát illetően, de megyei, járási felbontásban is nagymértékű az eltérés a minőségi indikátorok tekintetében. Ilyen indikátornak tekinthető az érszűkülettel kapcsolatos alsó végtagi amputációk száma, amelyre részben a MÁÉT, az Óbudai Egyetem informatikai kara, és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ által közösen az elmúlt néhány évben folytatott kutatás, valamint az Európai Érsebészeti Társaság Munkacsoportjának elemzése is rávilágított. A nemzetközi összehasonlításban aggasztó adatok vezettek bennünket arra, hogy az érbeteg ellátás teljes spektrumát bemutassuk, egyúttal fel is mérjük valamennyi megyében, egy-egy tudományos ülés alkalmával. Reméljük, hogy a további kutatás, illetve a helyi felmérések hozzájárulnak az Egészségügyi Kormányzat által meghirdetett, „Egészséges Magyarország 2014-2020” Egészségügyi Ágazati Stratégia egyik prioritása, a keringési betegségek ellátásának fejlesztéséhez.
Tavaly, egy tudományos kutatás eredményei kapcsán a MAÉT is felhívta a figyelmet arra, hogy Európában még mindig nálunk a legtöbb az érszűkület miatt végzett alsóvégtagi amputáció. Mi a rossz helyezésünk oka?
Az amputációk száma, jellemzői „tükröt” tartanak az érbeteg ellátás egészéről. A kudarc, a végtag elvesztése nem pillanatnyi történést, hanem események láncolatát jelzi. A megnevezhető tényezők a betegek önpusztító, felelőtlen életmódja, a kialakuló érbetegség felismerésének késedelme, a gyógyszeres megelőzés, kezelés elégtelensége, valamint a szükséges, ismételt érátjárhatóságot biztosító érsebészeti, vagy intervenciós radiológiai beavatkozások elmaradása, és az ezt követő gondozás hiányossága. E tényezők területi egyenlőtlenségének okai várnak feltárásra. A kérdést nehezíti, hogy az egészségügyi rendszerrel csak közvetett kapcsolatban álló szocioökonómiai, kulturális háttér szerepe is feltételezhető. Ha mindezt megértjük és elfogadjuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem egyetlen tényező nem tehető felelőssé a mutatók alakulásában. A kérdést összetettségében érdemes tekinteni és kezelni.
Mit mutatnak az amputációk számát tekintve a MAÉT említett kutatásának eredményei?
A kutatások nemcsak azt mutatták, hogy magas a boka feletti, potenciálisan járásképtelenséget eredményező amputációk számaránya, hanem más, szintén megfontolandó jellegzetességekre is fény derült. A lábszár amputációknál jóval több – nagyjából 30-70 százalékos az arány – a comb magasságában végzett amputáció, amikor a rehabilitációs lehetőségek is korlátozottak. Ráadásul a végtagvesztéssel járó amputációk több mint 70 százaléka úgy történik, hogy a beavatkozást megelőző évben nem volt semmiféle, a végtagmentést célzó érbeavatkozás. Ez az úgynevezett primer amputációs adat szintén elgondolkodtató, javítása fontos feladat. Egyébként 2015-2017 között mintegy tíz százalékos csökkenés volt megfigyelhető az amputációk számában, ami világszerte jellemző, de ennek megjelenése Magyarországon tíz évvel későbbre tehető.
Voltak olyan vélemények, amelyek szerint a finanszírozás nem az érsebészeti beavatkozásokra, hanem a lábak levágására ösztönöz.
Az amputációval végződő esetek olyan betegséget takarnak, amely az amputáció előtt és után számos egyéb, drága beavatkozást is igényel. A betegek az elhatalmasodó fertőzés, üszkösödés miatt több napon át antibiotikus kezelést igényelnek, gyakran több napon át intenzív osztályos ellátásuk is szükségessé válik. Mindezek értelemszerűen emelik a költségeket. Az amputációhoz vezető ellátások halálozási adatai is ezzel függnek össze: a beavatkozást követő 30 napon belül a betegek 20 százalékát elveszítjük, öt év után a halálozási arány már 70 százalék. Nyilván nem az amputáció ténye tehető ezért felelőssé, hanem az a betegség – kritikus végtagi iszkémia –, ami az életet is veszélyezteti. Ez is azt igazolja, hogy súlyos társbetegségekkel terhelten, és nagyon későn érkeznek a megfelelő ellátó helyre a betegek.
Ezzel szemben a műtétek?
Az érsebészek, vagy intervenciós radiológusok által végzett beavatkozások költségesek, speciális szaktudást és nagyfokú elhivatottságot igényelnek, fizikailag is igen megterhelők. A finanszírozás átgondolása járulékos eleme lehetne annak, hogy a műtéti és endovaszkuláris beavatkozások könnyebben elérhetővé váljanak. Magyarországon ezzel kapcsolatban is nagy területi eltéréseket látunk. A hazai trendek a nyitott érsebészeti beavatkozások számának valamelyes csökkenését, a katéteres beavatkozások jelentős emelkedését mutatják, ez a mintázat nemzetközileg is felismerhető, ám idehaza ugyancsak a már említett tíz éves eltolódással érzékelhető. Abban bízunk, hogy lassú, kitartó munkával csatlakozni tudunk ehhez az irányvonalhoz.
Kitűztek valamilyen célértéket az amputációk számának csökkentésében?
Bár érthető lenne az igény, ám ilyen matematikai képletet nem ismerünk. Célértékek helyett inkább a kitartó, következetes munka fontosságát hangsúlyoznám, mind a gyógyszeres, mind az érbeavatkozással járó terápiás lehetőségek, a betegedukáció, vagy az ellátórendszer működésének javítása tekintetében. Ezek együttese járulhat hozzá ahhoz, hogy kevesebb legyen az amputáció. Az egészségügyi kormányzat eltökéltnek tűnik abban, hogy prioritásként kezelje a keringési megbetegedéseket, a MÁÉT többek között az országjáró programmal tevőlegesen is hozzájárul ehhez a munkához.
Az egészségpolitika nagy hangsúlyt helyez az alapellátás preventív tevékenységére. Mit tehet a háziorvos az érbetegségek tekintetében?
Az alapellátásban dolgozó háziorvosok munkájának kiemelt jelentősége van az érbetegek ellátásában. A betegek felismerése, a kockázati tényezők csökkentése, azaz a dohányzásról való leszoktatás, a metabolikus tényezők, így a cukorbetegség, vagy a magas lipidszintek korrekciója, a magas vérnyomás kezelése, a rendszeres testmozgás igényének kialakítása, ösztönzése mind hatékony eszköz lehet a végtagvesztés megelőzésében. Az alapellátásban elsődleges lenne a betegutak optimalizálása, a megelőző állapotok – diabéteszes láb, alsóvégtagi fekély – felismerése, amelyek végtagvesztéssel fenyegetnek. Ezekben az esetekben az érintett betegeket a járó, vagy fekvőbeteg ellátás megfelelő szintjére kell utalni.
Kellő kapacitásokkal rendelkeznek akár a járó- akár a kórházi ellátásban ahhoz, hogy időben fogadni tudják a beutalt betegeket?
Vannak területek, ahol nagyon elhúzódik a beutalási idő, mert az érbeteg ellátás három szeletéből – angiológus, érsebész, intervenciós radiológus – egy, vagy akár kettő is hiányzik, ugyanakkor másutt jól bejáratott a rendszer, és gyorsan a megfelelő pályára kerülnek a betegek. Az országjáró projektnek az is célja, hogy felmérjük az érgyógyászati kapacitásokat. Ennek javításában alapvető feladat az érsebészek, intervenciós radiológusok és angiológusok képzése, hiszen a problémák egyik gyökere a szakemberhiány.
Az orvoshiány indokolja, hogy a MAÉT szorgalmazza az érbeteg ellátás centralizálását?
Nemcsak az orvosok száma, hanem a magasabb szakmai színvonal biztosítása is ezt indokolja, mind az eszközök, mind a szaktudás, és a megfelelő szakmai gyakorlat tekintetében. Ez a nemzetközi irányzat is, de ezt a törekvést erősíti a tavaly elfogadott Nemzeti Szív-, és Érrendszeri Egészségprogram is.
Hány centrumra lenne szükség itthon?
Hét-kilenc centrum az ország teljes területét lefedve el tudná látni a betegeket. A most működő, nagyobb központokban a műszerezettség megfelelő, bár a géppark elöregedik. Kulcskérdés azonban, hogy a gyors diagnózishoz szükséges műszerek ne csak a kórházakban, hanem a szakrendelőkben is elérhetőek legyenek. A nagy vaszkuláris centrumok létrehozása mellett megfelelő szakrendelői hálózat is szükséges.
Hol lesznek a MAÉT országjárás következő állomásai?
Az első állomás Fejér megyében volt február 16-án, március 2-án Miskolcon jártunk, mindkét rendezvény nagy sikerrel zárult. A következő továbbképzésünk Szombathelyen lesz, április 6-án, majd a nyári szünetet követően szeptember 14-én Győrbe, október 19-én Gyulára, november 9-én pedig Kecskemétre érkezik a MÁÉT „roadshowja”, amelyről folyamatos tájékoztatást adunk.