A sikerkomédiákat sorban gyártó Judd Apatow és csapata visszatért a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának hagyományaihoz, és végre úgy beszélnek valós problémákról, hogy közben smirglivel súrolják a jó ízlés határát. A Lepattintva például látszólag a szakításról szól, valójában azonban többet mond az önkeresésről, az alkotói válságról és napjaink szórakoztatóiparáról. Adott egy sikeres Los Angeles-i zeneszerző, bizonyos Peter Bretter (a forgatókönyvíró Jason Segel alakításában), aki úgy hálálja meg a sorsnak, hogy a legnézettebb tévés krimisorozat aláfestő zenéjét jegyezheti – és egyben barátnőjének tudhatja a szőke főszereplőnőt –, hogy kanapéfóka módjára fetreng otthon a nagyszobában, amikor szerelme egy hétre elutazik. Pontosabban volt szerelme, merthogy Sarah igazából azért ugrik haza, hogy bejelentse szakító szándékát; Peter tudniillik nem nyújt számára elegendő motivációt szakmai és magánéletében. Az utóbbi évek egyik legfurább szakítójelenete valójában Judd Apatow producer (a 40 éves szűz és a Felkoppintva rendezője) médiaesztétikai hadjáratának fontos csatája: a rossz hír kedvéért ruhát ölteni nem akaró főhős ugyanis zavarba ejt mindenkit, aki kizárólag gömbölyded női idomokhoz szokott a romantikus vígjátékok történetében. Az üzenet közérthető: a legfelháborítóbb és meglepőbb dolgokat maga az élet produkálja – nem kell ahhoz világomlás, égő kutyaszán vagy görkorcsolyázó pucér nő géppuskával, hogy elérzékenyüljünk vagy egyszerűen jól szórakozzunk. Hús-vér igen, altesti humor nem A meztelenségével vizuálisan polgárpukkasztó szakítás után Peter alkalmi kalandokkal próbálja meg átvészelni az átmeneti időszakot, de nehéz dolga van, mert munkája miatt heti több órát kell Sarahval – pontosabban képmásával – töltenie. Legjobb barátja tanácsára elhatározza hát, hogy minden kínzó emléktől messzire, Hawaii szigetére utazik, hogy szörfleckék és virágfonatos bennszülöttek segítségével emelkedjen felül gondjain és gondolatain. A kötelező gagyi dramaturgiai csavar azonban nem maradhat el: éppen abban a luxushotelben száll meg, ahol Sarah is új emberével, a világbékét és globális szexet hirdető Aldous Snow brit popsztárral. A féltékeny bénázások sorozata természetesen nem tartozik a Lepattintva legnagyobb erényei közé (a film ezen a téren nem magasodik hasonszőrű rokonai fölé), a karakterek azonban a szokásosnál jóval árnyaltabbak, emberibbek – és ezáltal érdekesebbek és viccesebbek is. A kilencvenes évek kipukkanó mitesszerekre és otrom ba szexuális poénokra építő vígjátékaival szemben itt a cselekmény előrehaladtával a figurák nem leegyszerűsödnek, idomulnak a történet logikája szerint rájuk osztott szerephez, hanem kinyílnak, új oldalról mutatkoznak meg, megváltoznak, vagy éppen visszatalálnak önmagukhoz. A hawaii nyaralás végén például kiderül, hogy Sarah boldogtalan, opportunista és tehetségtelen nőszemély, Peter ezzel szemben teszetosza, de jóravaló, ragaszkodó és tehetséges figura. Örömmel vegyes dráma A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója olyan klasszikusoknak adott életet, mint az 1978-as Party zóna (Animal House) vagy az 1982-es Változó világ (Fast Times at Ridgemont High), melyek lefektették a kollégiumi és gimnáziumi vígjátékok alapszabályait. Ezekhez a szabályokhoz a következő évtizedek filmesei igyekeztek ragaszkodni, a műfaj mégis elsilányult, hiszen csak a csacsogó felszínt utánozták, a figurákat koptatták el, és nem ügyeltek az üzenetre, az aktualitásra. A Változó világ például bármennyire mulatságos, több drámai elemet tartalmaz, mint egy közepes Shakespeare- dráma, az évtized elejének bigottságát meghazudtolva beszél a tizenévesszexről, a kapcsolatok erejéről, a munkavállalásról és a könnyű drogokról. Judd Apatow és csapata filmjeiben éppen ezt a fonalat göngyölíti tovább: valódi életekről, igazi problémákról mesélnek; hol okos, hol keserű humorral fűszerezve mutatják be a felelősség terhe alatt nyögő kis- és nagy embereket, legyenek azok gyermeket váró lusta junkie-k, szakító zeneszerzők vagy negyvenéves szüzek. A karikírozás persze itt sem marad el (Aldous Snow egymagában is könnyedén elvinne egy komplett filmet), miként azonban a való világban, a történet végére itt is abbamarad a bohóckodás, kitisztulnak a tekintetek, és elcsattanhat az első csók – pontosabban az első olyan csók, amely kiszabadult a kötöttségek, a kényszer és a helyzetkomikum szabályai alól.