Bár a mindennapi élet időnként rácáfolni látszik erre, úgy tűnik, hogy a gyerekek továbbra is a felnőtteket tekintik irányadónak a mintakövetésben, és a kortársak szerepe emellett csak másodlagos – legalábbis óvodáskorban még ez a helyzet.

Minél többször látnak a mexikói-amerikai kamaszok cigarettázó szereplőket a filmekben, annál valószínűbb, hogy maguk is kipróbálják a dohányzást.

Harnoncourt és Aimard Antonin DvorŠák (1841–1904) 1876-ban komponált g-moll zongoraversenye nem tartozik a túl jó hírű művek sorába. Magánszólama rendkívül nehéz (Szvjatoszlav Richter, a darab egyik nagy népszerűsítője, bevallása szerint mintegy két évig tanulta!), és sokan túlzottan giccsesnek, jobb esetben sima Brahms-utánérzésnek tekintik. Aligha vitatható, hogy nem kifejezetten eredeti alkotás; felépítése a nagy háromtételes hagyományt követi, az első tétel valóban Brahmsra erősen emlékeztető, majdnem húszpercnyi terjedelmű, monumentális teremtmény, bőséggel áradó hangszereléssel, mely inkább egy szimfónia, mintsem egy zongoraverseny stílusjegyeit hordozza. De ezért az erős mintakövetésért kárpótol DvorŠák melodikus vénája, a nagy ívű dallamvezetés iránti érzéke. Van valami megkapó naivitás, vadóc romantika ebben a zenében, amely csak a saját érzeményeinek hatásosságát hajlandó elismerni, és nem sokat törődik azzal, hogy Beethoven halála óta azért történt egy s más a művészetben. És becsületére legyen mondva, ezt többnyire képes is elfogadtatni a hallgatóval. DvorŠák nagy érzelmeket fest, az első tételben roppant energiákkal dolgozik, a másodikban intimebbé, kissé visszafogottabbá válik a hang, a zene énekelni kezd, míg a legkivált scherzo hangvételű, bizonyos fokig népies hangulatú, sodró harmadiknak kevesen állhatnak ellen.

Céltudatosak a leendő orvosok Az általános orvosképzésben részt vevők pozitívabban látják jövőjüket, mint a többi egyetemi-főiskolai szakon tanulók. A leendő orvosok általában elégedettek az oktatás színvonalával is, sőt úgy gondolják, az itthoni intézményekben magasabb színvonalú tudást szerezhetnek, mintha a hasonló képzést nyújtó uniós egyetemeken tanulnának. Az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda tavaly készített és a közelmúltban közzétett felmérése során majdnem ötezer diákot kérdezett meg az ország egész területéről arról, miért választották azt az intézményt, ahova járnak. A kutatásból kiderült: a legcéltudatosabban az orvostanhallgatók választanak: az orvostudományi egyetemeken tanulók csaknem egyharmada (29,6 százaléka) állítja, hogy már kisgyerekként elhatározta, orvos lesz. (Az egyéb szakokon tanuló diákok körében ez az arány mindössze 11 százalék.) Az orvostanhallgatók esetében nyilvánvaló, hogy a pályaválasztásban a racionális szempontok mellett komoly szerepet játszanak az emocionális tényezők és a gyakori, részben tudatos, részben automatikus családi mintakövetés. Nem véletlen, hogy az orvostanhallgatók között nagyon kevesen vannak, akik egyetemi tanulmányaik alatt meggondolják magukat, és más pályát választanak. A vizsgálatból kiderült, hogy az általános orvosképzésre jelentkezők a cél érdekében túlbiztosítják magukat: a hallgatók közül tavaly minden ötödik négy helyre is beadta a jelentkezését, ami a gyakorlatban az összes képzőhelyet lefedi. Mivel erre a szakra rendszerint központi felvételi dolgozatot kell írni, így egy felvételivel pályáztak négy helyre, minden bizonnyal arra számítva, hogy az egyes intézményeknél egymástól eltérően alakul a felvételi ponthatár.