Vadóc romantika

Harnoncourt és Aimard

Antonin DvorŠák (1841–1904) 1876-ban komponált g-moll zongoraversenye nem tartozik a túl jó hírű művek sorába. Magánszólama rendkívül nehéz (Szvjatoszlav Richter, a darab egyik nagy népszerűsítője, bevallása szerint mintegy két évig tanulta!), és sokan túlzottan giccsesnek, jobb esetben sima Brahms-utánérzésnek tekintik. Aligha vitatható, hogy nem kifejezetten eredeti alkotás; felépítése a nagy háromtételes hagyományt követi, az első tétel valóban Brahmsra erősen emlékeztető, majdnem húszpercnyi terjedelmű, monumentális teremtmény, bőséggel áradó hangszereléssel, mely inkább egy szimfónia, mintsem egy zongoraverseny stílusjegyeit hordozza. De ezért az erős mintakövetésért kárpótol DvorŠák melodikus vénája, a nagy ívű dallamvezetés iránti érzéke.

Van valami megkapó naivitás, vadóc romantika ebben a zenében, amely csak a saját érzeményeinek hatásosságát hajlandó elismerni, és nem sokat törődik azzal, hogy Beethoven halála óta azért történt egy s más a művészetben. És becsületére legyen mondva, ezt többnyire képes is elfogadtatni a hallgatóval. DvorŠák nagy érzelmeket fest, az első tételben roppant energiákkal dolgozik, a másodikban intimebbé, kissé visszafogottabbá válik a hang, a zene énekelni kezd, míg a legkivált scherzo hangvételű, bizonyos fokig népies hangulatú, sodró harmadiknak kevesen állhatnak ellen.