Sportoló atraumatikus kollapszusa

Előfordulhat, hogy verseny vagy edzés közben kollabált sportoló szorul ellátásra. A kollapszus potenciális etiológiája igen sokféle lehet. Az atraumatikus kollapszus az esetek legnagyobb részében szerencsére benignus, a kivizsgálás során azonban számba kell venni a súlyosabb etiológiai tényezőket is. Sportolók esetében a verseny vagy edzés közben bekövetkezett kollapszus kivizsgálásának elsődleges célja az életveszélyes állapotok kizárása.

A kollapszus leggyakoribb életveszélyes okai

Egy korábbi vizsgálatban a 136 atraumatikus haláleset közül 100 esetben derült fény kardiológiai eredetre, ezen belül is a leggyakoribbnak bizonyult a hipertrófiás cardiomyopathia, a veleszületett coronariaanomáliák és egy sor egyéb kardiológiai kórállapot. A többi esetben a hőháztartás zavara (13 eset), terhelés által kiváltott rhabdomyolysis (7 eset), asztma (4 eset) és villámcsapás (3 eset) vezetett a sportoló halálához. Egy másik vizsgálatban ugyancsak a kardiológiai etiológiát találták a leggyakoribbnak, ezen belül – a fent már említett kórállapotokon kívül − többek között myocarditis, arritmogén jobb kamrai cardiomyopathia és commotio cordis fordult elő. Az egyéb okok között meg kell említeni a hőgutát, a gyógyszerhasználatot, az asztmát és a tüdőembóliát.

Idősebb sportolók körében a coronariabetegséget találták a nem traumás eredetű halálozás leggyakoribb okának.

Összefoglalva, a sportolók atraumatikus mortalitásának legfőbb okát a kardiológiai kórképek jelentik, melyek egy része kongenitális (pl. coronariaanomália, Marfan-szindróma). Idősebb sportolók gyakran halnak meg koszorúér-betegség következtében. A nem kardiológiai okok közül a hőguta, az asztma, a pulmonális embólia és a rhabdomyolysis a leggyakoribb.

A kezelés szempontjai

Mivel a kollapszus potenciálisan életveszélyes okai közül a kardiális eredet a legvalószínűbb, olyan esetekben, amikor a sportoló kollapszusa úgy jön létre, hogy senki nem került vele kontaktusba, illetve trauma nem történt, a szívmegállást kell oknak tekinteni egészen addig, míg más kórkép nem igazolódik a háttérben. Szívmegállás eseteiben a túlélés egyetlen és legfontosabb prediktora a szívleállástól a defibrillációig eltelt idő. Kórházon kívül bekövetkezett esetek kapcsán szerzett tapasztalatok azt jelzik, hogy a túlélési arány minden perc elteltével 10%-kal csökken, ami kardiopulmonális reszuszcitációval (CPR, cardiopulmonary resuscitation) 3-4%-ra javítható. A sportolók túlélésére vonatkozó első beszámolók szerint szívmegállást követően a túlélési arány alacsony (11%), noha ezekben az esetekben a defibrillációig eltelt idő átlagosan 3,1 perc. Újabb adatok szerint a fiatal sportolók túlélése meghaladja a 60%-ot, amennyiben a CPR és defibrilláció haladéktalanul megkezdődik.

Terhelés által kiváltott hyponatraemia

Hosszútávfutók és triatlonisták esetében potenciális halálok lehet a terhelés által kiváltott hyponatraemia, mely akkor következik be, ha a szérum nátriumszintje 135 mEq/l alá csökken. Az állapothoz a tudati szint megváltozása és agyi oedema is társul. A tünetek hátterében valószínűleg az áll, hogy a sportoló a verseny alatt túlságosan nagy mennyiségben fogyaszt vizet vagy hipotóniás folyadékot, és elégtelen az arginin-vazopresszin (AVP) szintek szuppressziója. Mindez víztúlterheléshez vezet, különösen a lassabb futók esetében, akik a verseny alatt többször is megállnak a vízfelvételi pontokon folyadékfogyasztás céljából. Terhelés okozta hyponatraemiáról ritkán számoltak be rövidebb távú versenyeken vagy csapatsportok kapcsán.

Nehézséget okozhat, hogy a terhelés által kiváltott hyponatraemia tüneteit gyakran elfedik a terhelés okozta hőháztartászavar tünetei, és a maghőmérséklet vagy a szérum-nátrium mérése nélkül sokszor nem könnyű elkülöníteni a kétféle kórállapotot egymástól. Fel kell merüljön a terhelés által kiváltott hyponatraemia lehetősége abban az esetben, ha a sportoló tudatállapota zavarttá válik, szédül, hányingere van, hány, esetleg görcsrohamok, letargia vagy komatózus állapot lép fel, és a tünetek hátterében kizárható a terheléses hőguta gyanúja. A túlzott mennyiségben bevitt folyadék fokozott retenciója következtében e sportolók testsúlya gyakran növekszik a verseny alatt. A testsúlygyarapodás azonban nem elengedhetetlen kritérium, sőt terhelés okozta hyponatraemia kapcsán a testsúly akár csökkenhet is. Amennyiben a szérum nátriumszintje nem csökken 130 mEq/l alá, típusos esetben nem vagy csak minimális mértékben jelentkeznek tünetek. Ilyen esetekben elegendő az obszerváció és a hipotóniás folyadék bevitelének korlátozása.

Amennyiben a 130 mEq/l alatti szérum-nátriumszinthez tünetek is társulnak, a kezelés részét képezi a hipotóniás vagy izotóniás folyadékbevitel megszorítása, illetve hipertóniás sóoldat alkalmazása. Bár ezt még nem vizsgálták széleskörűen, amennyiben a helyszínen rendelkezésre áll, 100 ml 3%-os hipertóniás sóoldattal végzett iv. kezelés javasolt, mely 3 alkalommal 10 percenként ismételhető. A közvetlen cél a szérum nátriumszintjének 4-5 mmol/l-rel történő emelése és az agy-oedema csökkentése a tünetek enyhítése céljából. Az orális hipertóniás oldatok alkalmazását ugyancsak tanulmányozták a terhelés okozta hyponatraemia terápiájában.

Bár az orális és néha iv. folyadékadás általánosan elfogadott standard eljárás csaknem minden, orvosi ellátásra szoruló versenysportoló esetében, fennáll a lehetősége annak is, hogy a terhelés által kiváltott hyponatraemia súlyosbodik. Mindezek fényében alapvető jelentőséggel bír a klinikai éberség, illetve a rektális hőmérséklet és a szérum-nátrium mérése a terhelés okozta hőguta elkülönítésére, ahol éppen a folyadékbevitel a megfelelő kezelés.

Összefoglalás

Verseny vagy edzés közben bekövetkező kollapszus eseteiben gondolni kell potenciálisan fatális kórállapot lehetőségére, ezért ezek gyanújának kizárása szükséges. Mivel a szívmegállás a leggyakoribb ok, elsősorban ez irányban kell vizsgálatokat végezni és CPR-t kezdeni. A rektális hőmérséklet meghatározásával kizárható a terhelés okozta hőguta lehetősége. Amennyiben a szívmegállás és a hőguta egyaránt kizárható, helyszíni analizátorral meg kell határozni a nátrium és glükóz szintjét, és a kapott értékeknek megfelelő kezelést alkalmazni. Terhelés okozta hyponatraemia esetén ez enyhe esetekben obszervációt és a hipotóniás folyadék bevitelének megszorítását, míg súlyosabb esetekben a hipotóniás és izotóniás folyadék fogyasztásának leállítása mellett hipertóniás folyadék orális vagy iv. adását jelenti.

Forrás: Wen DY. Collapsed athlete – atraumatic. Curr Rev Musculoskelet Med. 2014;7:348–354.