A hemolízis hatása a laboratóriumi vizsgálatokra

Jelenleg a legnagyobb figyelem a preanalitikai változókra irányul, melyekről azt tartják, hogy jelentősen befolyásolják a laboratóriumi tesztek eredményeit. Ennek fényében alapvető jelentősége van annak, hogy a preanalitikai fázis minden egyes aspektusát pontosan standardizálják annak érdekében, hogy megbízható és pontos eredményeket és klinikailag releváns információkat kaphassunk. A beteg előkészítésével és a mintagyűjtéssel közvetlenül összefüggő tényezőkön (pl. fizikai aktivitás, éhezési állapot, vérvételi technika, leszorítás ideje) túl további preanalitikai körülmények is hatással lehetnek a laboratóriumi tesztek megbízhatóságára. Különösen problematikus lehet a minták nem megfelelő vétele és kezelése (pl. kis lumenű tűk használata, a vénás branül behelyezésének nehézségei, vékony vagy sérülékeny vénák, a katéter vagy más mintavételi eszköz eltömeszelődése, negatív nyomás alkalmazása a fecskendőre, a vér túlzott rázása vagy keverése vérvétel után, extrém hideg vagy meleg környezeti körülmények, túl nagy sebességgel és/vagy túl hosszú ideig végzett centrifugálás), mely gyakran vezet a vér és az alakos elemek károsodásához. Ennek következtében intracelluláris komponensek kerülnek ki a sejtből, ami jelentős biológiai és analitikai interferenciát okozhat.

A hemolízis klasszikusan egy olyan folyamat, melynek kapcsán hemoglobin és más intracelluláris alkotóelemek kerülnek ki a vörösvértestekből a környező plazmába, miután károsodott vagy átszakadt a sejthártya. A hemolízis bekövetkezhet in vivo és in vitro egyaránt, és ez a legkevésbé kívánt körülmény, ami befolyásolhatja a laboratóriumi tesztek pontosságát és megbízhatóságát. A preanalitikai okokon túl a vérsejtek in vivo lízise származhat veleszületett, szerzett és iatrogén kórállapotokból, mint amilyen például a hemolitikus anaemia, a súlyos fertőzések, az intravaszkuláris disszeminált koaguláció és a transzfúziós reakciók. Úgy tűnik, hogy a lízis nem függ az egészségügyi személyzet által alkalmazott technikától, ezért lényegében elkerülhetetlen és nem megszüntethető. A vérsejtek generalizáltabb károsodását jelző és szemmel is látható hemolízis rendszerint egészen addig nem szembetűnő, míg nem következik be a szérum vagy plazma szeparációja. A hemolízist gyakran olyan állapotként definiálják, amikor az extracelluláris hemoglobin koncentrációja meghaladja a 0,3 g/l-t (4,65 mol/l), ami a szérum szemmel jól látható rózsaszínes-vörös elszíneződéséhez vezet. A laboratóriumi gyakorlatban egyáltalán nem számítanak ritkaságnak a hemolizált minták, egyes beszámolók szerint prevalenciájuk elérheti a 3,3%-ot is a rutin minták körében, és az esetek 60%-ában ez a minták visszautasításának oka is. Bár a hemolizált minták elemzését hagyományosan nem javasolják amiatt, hogy egyes biokémiai paraméterek tekintetében megbízhatatlan eredmények születhetnek, e témában eddig még nem kerültek napvilágra jól körülírt irányelvek vagy ajánlások. Ezért a klinikai laboratóriumok önkényes vagy egyedi eljárásokat alkalmaznak azon eredmények kezelésére, melyek a vérsejtek lízise következtében alkalmatlan minták elemzéséből születtek.

A mostani vizsgálat célja annak elemzése volt, hogy az in vitro hemolízis és a vér alakos elemeinek lízise miként befolyásol egyes rutinban mért biokémiai paramétereket. Ezen túlmenően iránymutatással kívánnak szolgálni a hemolizált mintákkal kapcsolatos klinikai gyakorlathoz.

Anyag és módszerek                                        

Tizenkét önkéntestől vettek vért. Az első napi első mintát (1. minta) azonnal igen alacsony hőmérsékleten tárolták, míg a második mintát (2. minta) szobahőmérsékleten centrifugálták. A második napon megismételték a vérvételt, majd a mintákat úgy kezelték, hogy a szérumban a szabad hemoglobin koncentrációja 0 és 20,6 g/l között legyen, ami csaknem teljes mértékben reprezentálta a laboratóriumba küldött mintáknál előforduló hemolízis mértékeit. A mintákat ezt követően szobahőmérsékleten centrifugálták, a szérumot szeparálták és azonnal elemezték.

A hemolízis mértékét a szérum szabad hemoglobinkoncentrációi alapján határozták meg. Az alábbi paramétereket mérték a szérumban: albumin, alkalikus foszfatáz (ALP, alkaline phosphatase), alanin-aminotranszferáz (ALT), aszpartát-aminotranszferáz (AST), össz-bilirubin, kalcium, kreatin-kináz (CK, creatine kinase), kreatinin, gamma-glutamiltranszferáz (GGT), glükóz, vas, laktát-dehidrogenáz (LDH), lipáz, magnézium, anorganikus foszfor, urea-nitrogén és húgysav.

Eredmények

A fagyasztás eredményeként az összes alkotóelem száma kívül esett a berendezés analitikai szenzitivitásán. Úgy tűnik, hogy a hemolízis okozta interferencia közel lineáris mértékben függ a vérsejtlizátumok végső koncentrációjától. Ahogyan az várható volt, a vérsejtlizátumok hozzáadása konzisztens és dózisdependens módon a következő paraméterek túlbecsléséhez vezetett: ALT, AST, kreatinin, CK, vas, LGH, lipáz, magnézium, foszfor, kálium és urea, miközben az albumin, ALP, klorid, GGT, glükóz és nátrium tekintetében a valósnál kisebb értékeket kaptak. 0,6 g/l-es vagy az alatti szérum-hemoglobinszintek mellett már statisztikailag szignifikáns különbségek voltak megfigyelhetők az AST, LDH, kálium és nátrium vonatkozásában. Az albumin, össz-bilirubin, kalcium, klorid és húgysav nem különbözött szignifikáns mértékben, még akár 20,6 g/l-es szérum-hemoglobinkoncentrációt tartalmazó minták esetében sem. Klinikailag jelentős variabilitást figyeltek meg az AST, klorid, LDH, kálium és nátrium szempontjából azokban a mintákban, ahol csak enyhe fokú, szemmel szinte nem is látható hemolízis következett be (szérum-hemoglobin 0,6 g/l). A  mért paraméterek közül az össz-bilirubinra, kalciumra és glükózra kifejtett interferencia nem eredményezett klinikailag jelentős torzítást, még egészem magas szérum-hemoglobinszintek (20,6 g/l) jelenlétében sem. A variabilitás és a szérum szabad hemoglobinkoncentrációja közötti csaknem lineáris korreláció dacára előre nem megjósolható, heterogén és mintaspecifikus választ figyeltek meg több paraméterre vonatkozóan is.

Következtetések

Amennyiben a hemolízis és a vérsejtek lízise in vitro okra vezethető vissza, a szerzők azt javasolják, hogy a legkényelmesebben alkalmazható módszerrel határozzuk meg a szabad hemoglobin szintjét, figyelmeztessük a klinikust és kérjünk új mintavételt.

Forrás: Lippi G, et al. Influence of hemolysis on routine clinical chemistry testing. Clin Chem Lab Med 2006;44(3):311–316