Fenntarthatósági krízis és strukturális anomáliák az alapellátásban
A Tárki Társadalomkutatási Intézet 2024-es Társadalmi Riportjában megjelent, Kincses Gyula által jegyzett Status praesens: egészségügyi alapellátás a mai Magyarországon című tanulmány kórképe szerint a hazai alapellátási rendszer a működésképtelenség határára sodródott.
A rendszerváltás utáni sikeres időszakot követően az elmúlt évtizedben olyan mértékű deprofesszionalizáció és humánerőforrás-krízis zajlott le, amely mára a rendszer fenntarthatóságát kérdőjelezi meg. A legsúlyosabb probléma a praxisok drasztikus üresedése: 2024 júliusára az engedélyezett praxisok közel 13 százaléka vált tartósan betöltetlenné, ami 2010 óta több mint ötszörös növekedést jelent. Különösen riasztó a helyzet a házi gyermekorvosi ellátásban, ahol a betöltetlen praxisok száma tízszeresére emelkedett a vizsgált időszakban.
A tanulmány rámutat az adatbázisok közötti jelentős diszkrepanciára is, amely nehezíti a tisztánlátást. Míg a Központi Statisztikai Hivatal a ténylegesen dolgozó orvosok számát (5604 fő) rögzíti, addig a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő a finanszírozott praxisokat (6431 egység) veszi alapul. A közel kilencszázas különbség a betöltetlen, helyettesítéssel ellátott körzeteket jelzi. A strukturális problémát mélyíti a kistelepüléseket érintő vegyes praxisok 25 százalékos üresedési rátája, valamint az a különös finanszírozási anomália, amely ellenérdekelté teszi az orvosokat és az önkormányzatokat a praxisok összevonásában. Jelenleg ugyanis a helyettesítéssel fenntartott ellátás magasabb finanszírozást generál, mint az üres körzetek végleges integrálása a szomszédos praxisokba.
Az ellátás színvonala és tartalma is jelentős átalakuláson ment keresztül. Bár a népességszám és az orvosszám csökkenése ellenére az ellátott esetek aránya enyhén nőtt, a személyes kapcsolaton alapuló vizitek jellege megváltozott. A rendelőn kívüli ellátás szinte marginálissá vált, havi egynél kevesebb látogatással háziorvosonként, ami felveti a klasszikus „házi” orvosi szerepkör létjogosultságának kérdését. Ezzel párhuzamosan a praxisközösségek rendszere egyelőre megmaradt az adminisztratív keretek szintjén, valódi szakmai többlettartalom és multidiszciplináris együttműködés nélkül. Erre utalnak azok a szélsőséges esetek is, ahol egyetlen orvos akár tizenhárom különböző rendelőt üzemeltet helyettesítésekkel, ami fizikai és szakmai szempontból is aggályos ellátásbiztonsági helyzetet teremt.
A szakma elöregedése és a presztízsvesztés a legsúlyosabb fenyegetés a jövőre nézve. A háziorvos-társadalom medián életkora 61 év, a házi gyermekorvosoké pedig 63 év. A hetven év feletti orvosok száma majdnem nyolcszorosa a 35 év alattiakénak, ami az utánpótlás teljes hiányát jelzi. A munkaterhelés jellege is megváltozott: a harminc évvel ezelőtti adatokhoz képest ötszörösére nőtt a szakellátásba történő továbbküldések száma. Ez részben a technológiai fejlődéssel és a specializációval magyarázható, ugyanakkor jelzi a háziorvosi kompetenciák szűkülését és a rendszer kapuőr funkciójának erodálódását.
Kincses Gyula konklúziója szerint a megoldást nem csupán az orvoslétszám kényszerű növelése, hanem a kompetenciaalapú munkamegosztás jelentheti. A nemzetközi trendekkel összhangban a diplomás ápolók és kiterjesztett hatáskörű szakdolgozók bevonása tehermentesíthetné az orvosokat az adminisztratív és nem specifikus feladatok alól. Jelenleg azonban a praxisokban az egy orvosra jutó 1,3 szakdolgozói létszám messze elmarad az ideálisnak tekintett, érdemi delegálást lehetővé tevő szinttől. Az alapellátás jövője tehát nem a múltbéli modellek restaurálásán, hanem a kompetenciák újradefiniálásán és a technológiai transzfer hatékonyabb kihasználásán múlik.
