Nem a világ senkije az ember

A puha definíció szerint az a spiritualitás, mondja Frecska Ede, amikor az ember a saját szocietásán kívüli metaszinttel is azonosul; a kemény definíció szerint ezt az azonosulást saját, megélt élmény is támogatja, például halálközeli élmény, extatikus látomás vagy súlyos betegség kapcsán módosult tudatállapot tapasztalatai.

Ahogy lent, úgy fent

A spirituális személy a saját közösségén túl egy magasabb szinttel is azonosulni tud, képes önmagát alávetni ennek a metaszintnek. Ez azért is fontos, mert ha valaki nem csak a szűkebb nációjával azonosul, akkor több érték kerül az életébe, könnyebben ki tud lábalni a bajokból. Hogy mi ez a spirituális szint, az már világnézet kérdése. Aki vallásos, az vallásának istenével, aki new age-es, az Gaia földanyával, aki agnosztikus, az az univerzummal forr egybe.

A materializmus is összeegyeztethető a spiritualitással: nem a materializmussal van a baj, hanem a redukcionizmussal. Ha például a pszichoanalitikus azt mondja, az ember nem több, csak néhány szexuális komplexus, vagy a behaviorista nézet alapján csak néhány adaptív viselkedéscsomag, illetve a szociálpszichológus szerint csak szociális szerepek halmaza, esetleg ahogy Francis Crick vélte: csak egy csomag neuron.

A világvallások szemléletét elfogultságtól mentesen pozitívnak nevezhetjük. Nézzük sorba, mint mondanak ezeknek a vallásoknak a központi figurái, veti fel Frecska Ede.

Jézus: „Benned van a mennyek országa”, Mohammed: „Aki ismeri önmagát, az ismeri Urát”, Judaizmus: „Ő van mindenben, és minden Őbenne van”, Konfu Ce: „Ha jól ismered természeted, jól ismered a mennyet”, Lao Ce: „A lelked legmélyén meglátod az Egyet”, Buddha: „Nézz magadba, te vagy Buddha”. A spirituális élmény is ennek az azonosságnak a megérzését segíti, ami már az alapja lehet a spirituális, egészséges élet kialakításának.

Senkik vagyunk?

Aaron Beck jól összefoglalta a depresszív gondolkodás negatív kognitív sémáit, folytatja a pszichiáter. Az úgynevezett Beck-i triád tételei a következők: „Senkije vagyok e világnak”, „A világ egy lehangoló hely”, illetve: „A múltam tragédia, a jövőm reménytelen”. Az amerikai pszichológus koncepciója szerint ezek a negatív kognitív sémák alapozzák meg a depressziós be­tegre jellemző önértékelési problémákat, amelyek szélsőséges esetben kisebbrendűségi téveszmében, pszichotikus zavarban öltenek formát. Frecska Ede szerint, ha megnézzük a természettudományos gondolkodás sémáit – az ember a véletlen játékának produktuma, sorsunk iránt közömbös univerzumban élünk, a semmiből jövünk és a semmibe térünk vissza –, láthatjuk, hogy a természettudományos emberkép a kisebbrendűségi téveszmével rokon. Csoda-e, hogy ez a séma depresszióssá tesz?

Ma a pszichiátriai konferenciákon elhangzó előadások címének legalább harmadában szerepel a lélek szó, mondja Frecska Ede, aki úgy érzi, mindez legtöbbször csak nosztalgikus, üres metafora. A legutóbbi Pszichiátriai Világfórumon három szimpózium is foglalkozott a spiritualitással, az elnök maga is adott elő a témában, a lélekgyógyászat mégis identitáskrízisben szenved: igyekszik felzárkózni a többi orvostudományi ághoz, próbálja követni a biomedikális medicina szigorúságát, de közben elfelejti a többi ágat, a pszicho-szocio-spirituális összefüggéseket. Hazánkban az OEP által finanszírozott intézményekben alig folyik pszichoterápia, a szupervízió hagyománya kiveszett. A szociális rehabilitáció sem működik: a mai piacon már egy átlagos ötvenéves ember sem kap munkát, nemhogy az, akinek mentális priusza van.

Integratív módosult tudatállapot

A bio-pszicho-szocio-spirituális paradigma nemcsak a pszichiátriai betegségekre alkalmazható, hanem a szomatikus kórokra is. A jól képzett technikus és a gyógyító közötti különbséget jól mutatja a törzsi sámánizmus gyakorlata: a gyógyítás közösségi, vesebetegség esetén például nemcsak az illető veséjével foglalkoznak, hanem lelki problémáival, a többiekkel és az istenséggel való kapcsolatával, szociális helyzetével is – azaz valójában az egész törzset gyógyítják. A beteg pedig nemcsak meggyógyul, de jobb emberré is válik.

A vallásosaknál a hit a spirituális élmény alapja, de a hit sokszor a tapasztalat ellenében van, az egyéni átélést az intézményesült vallások nem engedik meg. Ha nem így lenne, a vallások nem lennének ma ilyen válságban, hiszen ha megvan az élmény, utána a hit már jön magától. Azonban a hitet nem lehet a spirituális élmény pótlására használni, szögezi le Frecska Ede.

A törzsi kultúrákban mindenki megélte, megéli a kapcsolatot az istenséggel. Amikor az emberiség hierarchikus szociális rendet kezdett építeni, a felül lévőknek nem volt arra szükségük, hogy az alul lévőknek személyes kapcsolatuk legyen az istennel. A sámánság több tízezer éves gyakorlatának felszámolásában alapvető volt, hogy a patriarchá­lis felépítésű világvallások, a judaizmus, a kereszténység, az iszlám nem érdekeltek abban, hogy az individuum közvetlenül találkozzon a transzcendentálissal. Márpe­dig a törzsi kultúrák rítusai a transzcendentális élmény felidézésére irányulnak, és a rituális szertartások nagy része a legtágabb értelemben vett gyógyítást célozza.

Bár a sokoldalúság, a változatosság evolúciós hajtóerőt jelent, a tudatállapotok diverzitásának tekintetében nyugati civilizációnk monokulturális, mondja Frecska Ede, aki ennek ellenére optimista: ahogy a makrokozmoszról alkotott képünk a közelmúltban jelentősen megváltozott, és már nem olyan statikusnak tartjuk az univerzumot, mint Newton korától a 20. századig – ma táguló világegyetemet és multiverzumokat feltételezünk –, ugyanígy meg fog változni az emberről alkotott képünk is.

A teljes cikk a Medical Tribune karácsonyi számában jelent meg