Muszáj fájnia?
Hogyan és mikor juthat el odáig a tudomány és az orvosi hozzáállás, hogy nem szorongunk az orvosnál? Joób Sándor írása a Telex-en.
(...) „Az orvosnak az élet megmentése mellett kezdettől az egyik legfontosabb feladata a fájdalom csillapítása is” – mondta kérdésemre Forrai Judit orvostörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Erre kezdettől különböző módszereket találtak ki, a lényeg a tudatmódosítás volt a fájdalomérzés csökkentése érdekében. Mivel évszázadokon át nem volt igazán hatásos fájdalomcsillapító, jó orvosnak a gyors orvos számított. Az, aki egy csata után néhány perc alatt le tudott vágni egy elroncsolt kezet vagy lábat. Amíg nem volt altatás vagy hatékony fájdalomcsillapítás, a betegek nagy része a fájdalomsokkban halt meg, a másik része pedig az elfertőződött sebekbe.
„Ahogy általában az orvostudomány fejlődését, úgy a fájdalomcsillapítás tökéletesítését is a harctéri sebészetnek köszönhetjük” – magyarázta Forrai Judit. Fejlődtek, finomodtak a műszerek is, és bármilyen kegyetlenül hangzik, a háborúk idején bizony nagymintás kísérletek folyhattak az új technológiákkal és az érzéstelenítő eljárásokkal is, ugyanis sikertelenség esetén az elhalálozott betegekkel a harc hevében általában nem kellett szorosan elszámolni. A harctéren a filmekben gyakran látott módszer is működött: a műtét előtt leitatták a beteget, de az is előfordult bizony, hogy a vodkából a műtét előtt inkább az orvos is ivott a nagy tehertétel, az állandó szolgálat és stressz enyhítése miatt.
A fájdalomcsillapításra kezdetben növényi alapú kábítószereket használtak, cannabist, vagy mákot (ebből lett később a morfium), aztán a biokémia fejlődésével jöttek a különböző vegyi anyagok. Az érzéstelenítés és altatás a 19. század vívmánya: megjelent az altatógáz vagy nevetőgáz (dinitrogén-oxid), az éter, a kloroform. Ezek használatát és adagolását az orvosok sokszor magukon kísérletezték ki, amibe gyakran bele is haltak a nem megfelelő dozírozás miatt. Azóta egyre tökéletesebb altatási és fájdalomcsillapítási eljárásokat ismerünk, és a testbe hatoló vizsgálatoknál már görcsoldókat, izomlazítókat is alkalmaznak, amelyek mind a stresszes beteg, mind az orvos dolgát megkönnyítik.
A betegek szempontjából is sokat számít a műszerek és a műtéti technikák fejlődése. Ehhez elég, ha az egyik legegyszerűbb orvosi eszköz, az injekciós tű fejlődését nézzük meg: ma már hihetetlen vékony, 0,4 milliméter átmérőjű tűkkel is adnak be injekciókat, amelyek jóval kisebb fájdalmat okoznak, mint a régi, bumfordi változataik. Forrai Judit szerint nyilvánvalóan egészen eltérő eredményt lehetett elérni egy vaskorszakbeli műszerrel, mint később egy finom élű szikével, de a beteg számára még jobbak a mai modern eszközök, például a laparoszkópos beavatkozások.
Ezekhez ugyanis már nem kell hosszan és mélyen átvágni a szöveteket, elég az eszközök bevezetéséhez három helyen apró bemetszést ejteni, így sokkal gyorsabb lesz a műtét utáni felépülés. Hasonló a helyzet a császármetszéseknél is. Ezekhez régen hosszabb, függőleges vonalat vágtak a hason, a köldöktől lefelé, aztán rájöttek, mennyivel jobb a betegeknek, ha az izmokat a hasredő alatt egy rövidebb szakaszon az izomrostokkal párhuzamosan és nem keresztbe vágják el, így kevesebb az izomsérülés és hamarabb gyógyul. Néhány évtizeddel ezelőtt a letört vagy betört fogakat még szó szerint vésővel és kalapáccsal kellett eltávolítani, ma a fejlett, mikromotoros eszközökkel jól és gyorsan körbe lehet vágni a betört darabokat, és így jóval könnyebben kiszedhetők, a környező szövetek roncsolódása nélkül.
A teljes cikket ITT olvashatja
