Hova küldjük szenzorbeállításra a beteget?
Óriási közhely és gyakorlatilag az utóbbi húsz évben minden esztendőben elsüthető volt egy cikk vagy előadás kezdő mondataként, hogy a diabetológiában a diagnosztikai paletta/a terápiás fegyvertár rohamléptékben, soha nem látott mértékben fejlődik. Annak idején, 2007-ben én is ezzel kezdtem az Orvosi Hetilapban megjelent első cikkemet, amely érdekes módon éppen a folyamatos cukormérő rendszerek helyét kereste a diabetes mellitus kezelésének ellenőrzésében. Nos, az elmúlt 16 év alatt bátran kijelenthetjük, hogy megtalálta...
Azóta az akkor használt, úgynevezett retrospektív CGM-rendszereket felváltotta a valós idejű, real-time CGM (RT-CGM). Míg az előbbi esetben a mért és a monitorban tárolt adatokat számítógépre töltve egy szoftver segítségével értékeltük utólagosan, addig az utóbbi esetben a valós idejű cukorértékeket látjuk a telefon kijelzőjén.
Az összekötő kábelt (ami a glükózmonitort csatlakoztatta a behelyezett szenzorhoz) felváltotta a Bluetooth-technológia.
A sokat és jogosan szidott Covid-19-pandémia egyik pozitív hozománya volt, hogy a telemedicina megerősödött és szintén megtalálta a helyét a diabetológiai gondozásban is.
A CGM-rendszerek elemzésére könnyen kezelhető szoftvereket fejlesztettek ki, amelyek mindenféle formában (diagram, táblázat, különböző színű vonalak stb.) mutatják a mért cukoreredményeket, és sokszor akár irányt is adnak, hogy hol kell keresni a bajok forrását.
2020. január elseje óta pedig az 1-es típusú diabetessel élők már támogatott formában juthatnak hozzá a folyamatos cukormérő rendszerhez. A 18 év alatti betegek részére vagy a nappali tagozaton középiskolai vagy felsőfokú tanulmányokat folytató betegek számára a tanulmányok befejezéséig, de legfeljebb 24 éves korig 98%-os támogatással rendelhető, míg 18 éves kor felett (ha az illető úgy dönt, hogy inkább a hazai GDP-t szaporítja és nem tanul tovább), akkor már a sokkal barátságtalanabb, de még mindig kedvezőnek mondható 80%-os támogatással rendelhető.
Innentől kezdve válik írásom szubjektívvé, mert az én véleményemet tükrözi, amellyel nem biztos, hogy minden olvasó egyet fog érteni. Ugyanis szerintem van egy nagy problémája a rendszernek.
Ezt a problémát a cikk címében fogalmaztam meg. A szabályalkotó megkülönbözteti az egyik diabetológiai szakképesítésű orvost a másik, ugyanolyan diabetológiai szakképesítésű orvostól, illetve különbséget tesz a diabetológiai szakellátó helyek között is. Így van olyan szakellátó hely, amely a megyéjében – időnként a megyéjén kívül – élő összes szenzorhasználatot kérő betegnek biztosítja az oktatást, ellátja háromhavonta receptekkel, időnként jó tanácsokkal – és van olyan diabetológiai szakellátó hely, amelyik nincs felhatalmazva arra, hogy ezt az intenzív inzulinkezelésnél nem bonyolultabb rendszert saját hatáskörben biztosítsa pácienseinek, holott egyébként számos szenzorhasználó beteget gondoz.
Szerencsére olyan szabály még nincs, hogy egyes ellátóhelyek csak humán inzulint, míg más szakellátó helyek humán és analóg inzulint is javasolhatnak. A hasonlat meglepőnek tűnik, de jobban belegondolva teljesen reális. Ha a beteg nem tudja értelmezni a folyamatos cukormérő által küldött adatokat, akkor az a beteg nem fogja használni a szenzort, mert nem tudja felmérni a folyamatos cukormérő rendszer által nyújtott óriási segítséget és sem pénzt, sem időt nem fog rá áldozni. Ugyanígy, persze, felesleges hagyományos vércukormérő készüléket használni is egy olyan cukorbetegnek, aki nem képes változtatni a látott vércukoreredmények alapján az inzulinkezelésén.
Ja, hogy meg kell rá a beteget tanítani. Így van. Meg kell tanítani a beteget a vércukormérőből nyert adatok értelmezésére is és a CGM-rendszerből kapott adatok értelmezésére is. Erre minden, diabetológiai szakképesítéssel rendelkező orvosnak képesnek kell lennie. Amíg ez nem valósul meg, addig marad a jelenlegi rendszer és lehet böngészni a térképet, hogy melyik CGM-centrumba küldjük a betegeket. Ha azonban a szenzort használó beteg úgy dönt, hogy már inzulinpumpát is szeretne használni (lehetőség szerint – és talán ebben egyetértés van – új inzulinpumpa indításakor ma már egyértelműen a szenzorvezérelt pumpa kell, hogy szóba kerüljön), akkor előfordulhat az is, hogy az adott CGM-centrum „elveszíti” a betegét, mert a pumpacentrumok köre a CGM-centrumok körénél kisebbre van rajzolva.
A jelenlegi rendszer egyrészt nagyobb – főként adminisztrációs – terhet ró a centrumokra, másrészt a beteg „eltévedéséhez” vezethet, aki esetleg nem tudja pontosan, hogy ki is az ő kezelőorvosa.
Mi lenne a megoldás? A diabetológiai licencképzés részét képezi a folyamatos cukormérő rendszer és az inzulinpumpa-kezelés is. Nem tudom, hogy miért diszkrimináljuk országunk diabetológusait, illetve országunk diabetológiai szakellátó helyeit és ezt a mindennapokban már jelen lévő, relatíve egyszerűen használható rendszert miért hagyjuk meg a kiváltságosoknak...
A cikk másodközlés. Eredetileg a Webdokin jelent meg 2023.11.17-én.
