Amiről hallgat a beteg és nem kérdez az orvos
Az inkontinencia a 21. század elején továbbra is tabu beteg és orvos számára egyaránt: a betegek kétharmada nem mondja el panaszát az orvosának, és csak a házirovosok tizede hozza szóba a kérdést azoknál a pácienseknél, akiknél gyanítja, hogy vizelettartási problémáik vannak.
Világszerte 1,93 millió embert érint a probléma, és az öregedő népesség miatt számuk 2018-ra 2,28 millió lesz. Az elképesztő helyzet okairól és a lehetséges megoldásokról tárgyalt 400 szakember a svéd SCA Hygiene Products cég, a Tena inkontinencia-védőeszközök gyártója által szponzorált Global Forum on Incontinence prágai rendezvényén.
Az idén harmadszor megtartott fórumon ismertette Diane Newman, a Pennsylvaniai Orvosi Egyetem urológiai részlegén működő Kontinencia és Medencei Egészség Központ igazgatója annak a felmérésnek az eredményét, amelyet három európai országban (Nagy-Britanniában, Franciaországban és Lengyelországban) végeztek. A meginterjúvolt 551 körzeti orvos mindössze 5 százaléka érezte úgy, hogy kompetensen foglalkozik inkontinens betegeivel. Azok az orvosok, akik nem érezték magukat kompetensnek, nagy valószínűséggel nem beszéltek a témáról a páciensekkel, így kezelésüket és utánkövetésüket is elmulasztották. Minden ötödik körzeti orvos nyilatkozta azt, hogy rutinszerűen egyáltalán nem foglalkozik a témával, csak abban az esetben, ha a páciens azt maga hozza szóba. Mint Diane Newman elmondta: az orvosok hiányolnak egy olyan keretrendszert, amely segítene az inkontinencia témájának tárgyalásában, és a hatékony betegellátáshoz szükségük lenne kezelési útmutatóra, valamint egységes felépítésű gondozóhálózatra is.
A GFI vezető előadója, a svéd Gothenburgi Egyetem szülész-nőgyógyász professzora, Ian Milsom a problémát érzékeltetendő ismertette a statisztikát: a vizeletinkontinencia a 35 év feletti nők negyedét, a férfiak 5 százalékát érinti, a 75 év feletti férfiak 60, a nők 80 százaléka inkontinens. Az állapot az esetek felében válik krónikussá. (Svédország egészségügyi kiadásainak 2 százalékát költi el ezen a területen.) Jelenlegi tudásunk szerint a genetika szerepe 51 százalékos, tette hozzá Milsom professzor, kockázati tényező a terhesség, a vaginális szülés, a dohányzás, a diabétesz, a telített zsírsavakban gazdag táplálkozás, a prosztatektómia – és az elhízás. Ez utóbbi olyannyira, hogy az elhízást és az inkontinenciát napjainkban ikerjárványnak tarthatjuk: az inkontinensek 70 százaléka kövér, és aki elhízott, annak négyszer nagyobb az esélye az inkontinencia kialakulására, mint a normál testsúlyúaknak (5–10 százalékos fogyással már elérhető az inkontinenciacsökkenés maximuma). A nőgyógyász professzor hangsúlyozta, hogy 1 évvel a szülés után minden tizedik nő inkontinens, ezért a veszélyeztetettek – a kövérek – számára a császármetszés felajánlása megoldási alternatívát jelenthet.
Adrian Wagg kanadai geriáter professzor előadásában kiemelte, hogy nemcsak a perinatális időszakban fontos a gátizom tornáztatása, a medencefenék-tréning megelőzi vagy enyhíti a stressz- és a késztetéses (urge) inkontinenciát, valamint a hiperaktív hólyag szindrómát is. A siker érdekében azonban az adherencia fokozását is be kell illeszteni a programba – figyelmeztet Wagg professzor. Bár az otthoni ellátás jóval olcsóbb lenne, az inkontinencia sokszor korai idősotthoni elhelyezéshez vezet; azaz nem is a közvetlen kezelés a drága (az csak az összköltség egyharmada), a költségek felét a következmények jelentik, főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy például az inkontinens nők 44 százaléka előbb-utóbb depressziós is lesz.
A panaszukkal orvoshoz forduló inkontinensek mindössze 60 százaléka kap valamilyen segítséget, és a kezelésben részesülők fele elégedetlen az eredménnyel. Ezt Alan Cottenden, a University College London inkontinencia-technológia professzora előadásában azzal indokolta, hogy az orvosok napjainkban egyre inkább úgy gondolják, csak a gyógyítás a feladatuk, és nem vesződnek azokkal, akiket nem tudnak meggyógyítani – ezért nem foglalkoznak az inkontinensek gondozásával.
Klaus-Peter Jünemann urológus professzor, a Német Kontinencia Társaság elnöke elmondta, hogy Németországban 39 kontinencia- és medencefenék-központ működik a rehabilitációs kórházakban, a gyógyszertárakban pedig elkülönített konzultációs terület áll a páciensek rendelkezésére. Azonban az érintettek Németországban sem merik tüneteiket körzeti orvosukkal közölni, talán mivel a panaszkodó inkontinensek négyötödét megműtik – tette hozzá az urológus. Németországban sem ideális tehát a helyzet, ezt Wilfried Schlüter, az Idősgondozó Otthonok Vezetőinek Európai Egyesülete vezetője is alátámasztotta egy adattal: az idősgondozó otthonba kerülő páciensek átlagos túlélése mindössze 7 hónap.
Henk Nies, aki a holland krónikusbeteg-gondozó központok szakmai vezetője, beszámolt egy esetről, amikor az agyvérzés után enyhén inkontinens beteg ápolási otthonba került, majd két hónapon belül teljesen inkontinenssé vált. A professzionális személyzet természetesnek tartotta, hogy a beteg inkontinens marad egész hátralévő életére, és semmit sem tett az állapot gyógyítása érdekében, holott, hangsúlyozta Nies, nem szabad természetesnek tartani, hogy egy idős ember inkontinens.
