A vörösvértest-termelés serkentése hátrányos lehet

Ezt részletezi a Journal of the American Society Nephrology online szerkesztőségi cikkében, és hozzáteszi, hogy a tartós eritropoietin kezelés csak akkor lehet indokolt, ha a beteg transzplantációra vár vagy ha anémiája nagyon súlyos, azaz hemoglobinszintje nem éri el a 90 g/l-t. „A nem dializált krónikus vesebetegek esetében az a leghelyesebb, ha kerüljük a vérszegénység eritropoietinnel való kezelését” – írja.

 

Ezt az irányelvet a TREAT vizsgálat eredményei alapján fogalmazta meg; amint írja, ez a tanulmány teljesen megváltoztatta mindazt, amit az anémia kezeléséről addig gondoltunk. Erről a mérfödkőnek számító vizsgálatról mintegy két hónapja számoltak be az Amerikai Nefrológiai Társaság ülésén, és ugyanakkor jelent meg a New England Journal of Medicine online kiadásában. Eredményei szerint diabéteszes betegekben a darbepoetin-alfa hatása nem múlta felül a placebóét, sem a halálozás, sem a kardiovaszkuláris és a vesét érintő szövődmények tekintetében. A gyógyszer azonban majdnem kétszeresre növelte a stroke kockázatát, gyakoribb volt a tromboembólia és talán a rák előfordulása is. A nefrológusok jelentős része egyelőre tanácstalan; meg kell emészteniük ezeket az eredményeket, és el kell dönteniük, hogy hogyan vonatkoztathatók saját orvosi gyakorlatukra.

 

Figyelembe kell venni két másik nagy vizsgálat eredményét is, amelyeket nem dializált krónikus vesebetegeken végeztek. A CHOIR tanulmány során a betegek epoetin-alfát kaptak, és az elérendő hemoglobin-szint 135 g/l volt. Az epoetin-alfa hatására magasabb lett a halálozási arány, gyakoribb lett a szívinfarktus, a szívelégtelenség, és többször volt szükség a betegek kórházba utalására. Emellett a stroke gyakorisága 34 százalékkal nagyobb volt, mint azokban a betegekben, akiknél a hemoglobin-szint célértéke csak 113 g/l volt. A CREATE vizsgálatban, amelyben epoetin-bétát alkalmaztak, a betegek egy részénél a hemoglobin-szint célértéke 130–150 g/l volt, és ha a szint ez alá süllyedt, azonnal elkezdték a gyógyszer adagolását. A betegek másik csoportjában 105–115 g/l volt a célérték, és a kezelést csak akkor kezdték el, ha a hemoglobin-szint nem érte el a 105 g/l-t. Az első csoportban a betegekben jelentkező első kardiovaszkuláris problémák aránya 22 százalékkal nagyobb volt, mint a másodikban, bár ez a különbség nem volt szignifikáns. Singh szerint a három vizsgálat eredményei nem mondanak ellent egymásnak, inkább kiegészítik egymást, bár nehezen lehet őket összevetni, hiszen mindháromban más-más volt a kezelt betegcsoport és más készítményeket alkalmaztak.

 

Tekintve az eritropoietin kezelés komoly kockázatait, és azt, hogy az életminőséget alig javítja inkább, mint a placebo, a nem dializált krónikus vesebetegek számára Singh olyan irányelveket fogalmazott meg, amelyek a vaskezelést helyezik a középpontba, és eritropoietint csak kivételes esetekben javasol. Ezek az irányelvek azonban még nem általánosan elfogadottak, egyes nefrológusok túlságosan konzervatívnak tartják Singh megközelítését, amint a Medpage Today írja.