Országgyűlési javaslat lesz az egészségügyi nemzeti minimumból

Bár Kincses Gyula az egyeztetés megszervezésekor mérhető (az akkori felmérés szerint legalább egy százalékot elérő) 10 pártot kért fel a részvételre, melyhez csatlakoztak a liberálisok is, a Fidesz nem vett részt a minimum kialakításában, miképpen konferenciafelkérésünkre sem reagált. Bár a rendezvény szervezésekor elfogadta meghívásunkat dr. Cserháti Péter miniszteri biztos – akit a budapesti egészségügyi fejlesztés legújabb fejleményeiről kértünk beszámolóra – és Mihalicza Péter, az Állami Egészségügyi Ellátóközpont főtanácsadója is, aki a MÉRTÉK-ről és annak jövőjéről szóló, vezetőivel egyeztetett előadását korábban el is küldte szerkesztőségünknek, ám konferenciánk megkezdését követően mindketten arról tájékoztattak, hogy „más kormányzati feladataik” nem teszik számukra lehetővé a részvételt. Ugyancsak elfoglaltságaikra hivatkozva a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK, volt OEP) képviselője eleve el sem vállalta felkérésünket, amely szerint az utóbbi időszakban felmerült, a gyógyszerellátás, azon belül is elsősorban a daganatos megbetegedések finanszírozásának tervezett megváltozásáról tájékoztatta volna a résztvevőket.

Sajnálni mindezt legfőképp azért sajnálja az ember, mert az állampolgárok nagy része jó ideje az egészségügy rendbetételét tartja az egyik legfontosabb kérdésnek, s nagy részük elvárja, hogy az egymásnak gyökeresen ellentmondó „minden rendben van”, illetve „akkora a baj, hogy mindannyian mindjárt meghalunk” hozzáállás helyett valamiféle szakmai alapon szerveződő, hozzáértők által kiérlelt közös álláspontról hallhasson; hozzátennénk: nemcsak az egészségügyben, hanem minden más területen is.

Leszögezhetjük: még ha ez nem is érte el mindenki ingerküszöbét, történelminek nevezhető egyezség született. Mint az a konferenciát záró kerekasztalbeszélgetésen elhangzott, az egészségügyi egyeztetéseken nem volt nyoma „szekértáboroknak”, a másutt a jellemző Jobbik-ellenességnek. Az utálkozást mindenki otthon tudta hagyni. A pártok úgy gondolják, sok alázat kellett ahhoz, hogy kimondják, ha egyes területeken elképzelésük a közösen elfogadhatón kívül áll, majd a saját programjukban megjelenítik a különbözőségeket.

Fotó: Medical Tribune (Egry Tamás)

Jó hír, hogy az együttműködés és megállapodás közzétételét követően többen, több szektorból kérdezték a résztvevőket: hogyan is csinálták? Mik a jó, a megfelelő sorrendű lépések egy-egy terület közös minimumának kialakításához? A pártok képviselői szerint e megállapodást követ(het)ik majd más szektorok, az oktatás, a szociálpolitika, a közlekedés hasonló megállapodásai, csak abban van véleménykülönbség, hogy ezt megteszik, meg tudják-e tenni a kezdődő választási kampány idején.  Abban mindannyian egyetértettek, hogy a megbeszéléseknek a szakmai kamarákkal, köztestületekkel folytatódniuk kell(ene), és más ágazatoknak is meg kellene fogalmazniuk a saját szakmai minimumukat, ami az egészségügyben különösen annak fényében fontos, hogy az elmúlt években sokan, sokféleképen fogalmazták meg a szakmai, politikai és társadalmi konszenzus szükségeségét. Az egészségügyben pl. hasonló véleményt alkotott nemrégiben a Magyar Orvosi Kamara, de még nem tudni, miképpen viszonyul e szakpolitikai dokumentumhoz. Dr. Pusztai Erzsébet, a rendszerváltozást követő Antall-kormány népjóléti államtitkára, a Modern Magyarországért Mozgalom képviselője azért megjegyezte: szemben az akkor megszokottal, ma „aggályos, hogy azok, akik állami intézményekből választódtak ki, vajon mennyire mernek majd véleményt mondani”. Mint emlékeztetett, az első rendszerváltozás utáni kormány idején még számos demokratikus, a szakembereknek, a szakmának szóló egyezetetés, véleménycsere volt – ezért is irritálja, ha valaki az elmúlt 27 év eredményeit akarja kihajítani az ablakon.

Dr. Rácz Jenő korábbi miniszter, a Kórházszövetség és a miniszterelnök főtanácsadójának tanácsadója előadásában úgy fogalmazott, „a rendszerváltoztatás óta Godot-ra vártunk”, ám régóta egyetértés van számos kérdésben. Abban pl., hogy az ellátórendszer a jelenlegi formájában, a jelenlegi finanszírozás és élőírások mellett nem tartható fenn tovább. Az elmúlt három évtizedben folyamatosan különféle reformokat álmodtunk meg, melyeket rendre „abortáltak”, miközben számosan igyekeztek elhitetni mindenkivel, hogy az éppen aktuális elképzelések azonnali megoldást jelentenek az ellátórendszer, a politika és persze a honpolgárok számára, mások meg azt gondolták, a gondok maguktól is megoldódnak majd. Közben persze magától szűkült spontán módon az ellátási csomag, annak egy része átterelődött a magánellátásba, kettészakadt az ellátás, romlott a minőség (amelyről nincs is valódi fogalmunk), s az esetenként jelentős invesztíció ellenére sem nőtt a hatékonyság. Vissza-visszatérő gond az intézmények eladósódása, a lokális válságkezelések hatásai egymást rontják, s egyre teljesebb a szakmai, gazdasági és politikai bizalomvesztés, pedig így sem gyógyulni, sem gyógyítani nem lehet hatékonyan.

Miközben Godot-ra vártunk, megdöbbenve láttuk, hogy mi vagyunk a legkövérebbek Európában, hogy az érettségizett férfiak várható élettartama 76 év, szemben a nem érettségizettek 66 évével, vagy hogy a legszegényebb kistérségben 13,5 évvel élnek rövidebb ideig a férfiak, mint a leggazdagabban, de az is kimutatható: ha kiiktatnánk a legtöbb halált okozó szív- és érrendszeri betegségeket, akkor is csak 4,5 évvel hosszabbíthatnánk meg a túlélést – sorolta az exminiszter. Gondok vannak a statisztikákkal, mondhatjuk pl., hogy már kevesebben mennek külföldre a szakemberek közül, csakhogy minden szempontot figyelembe kéne venni: amíg a végzettek és a rendszerből kilépők aránya nem javul, nem mondhatjuk, hogy a trendek már jobbak… És sorolhatnánk tovább.

Több pénz kell a rendszerbe, de alapvetően a prioritásokhoz kell(ene) hozzányúlni annak érdekében, hogy a kimutatható esélyegyenlőtlenségek megszűnjenek – vélte Rácz Jenő, akinek adatai szerint az elmúlt évtizedekben 15 reformkísérlet volt a rendszerváltozás óta; egy-egy program átlagosan 1,5 éves időtartammal, de mindig voltak ezek mellett „névtelen, ad hoc módon bedobott haránt programok”. Így történt legutóbb is, a Semmelweis Tervvel, melynek nagy támogatottsága volt, tudományosan megalapozták, ám egyszer csak elkezdte azt felülírni egy az államosítást szorgalmazó elképzelés, melynek írott anyagát sem igen ismerte senki…

A változ(tat)ásmenedzsmentnek vannak alapelvei, melyek nem spórolhatók meg – jelezte újfent Rácz Jenő. Szakmai, politikai és társadalmi konszenzus kell, időt kell hagyni a folyamatokhoz való adaptálódáshoz, egyszerre csak annyit kell változtatni, hogy az jól követhető, menet közben is módosítható legyen. Mindennek forrásigénye van, és nem utolsó sorban őszinte, igaz, érthető kommunikációra van szükség. A kórházak, vagy azok részlegei bezárását pl. rendre megakadályozza a politika, akkor is, ha hovatovább „nem szakmai inkompetenciáról van szó egy-egy osztály tovább működtetésekor, hanem – a kevés szakmai tapasztalat, gyakorlat okán potenciális gyilkosságról”, fogalmazott.

És akkor mit is tehetnénk? Kérdés, hogy az egészséget vagy az egészségügyet szeretnénk-e javítani. Bár az új és újabb definíciók szerint az ellátórendszer csupán 10–15 százalékban felel az emberek egészségi állapotáért, ez az arány a beteg embereknek adott esetben az életét jelentheti – mondta Rácz Jenő, aki szerint őszintén szembe kell nézni a helyzettel, konszenzust kialakítani arról, ki, mit vár el az ágazattól, s leírni azt is, ezért mit hajlandó vállalni.

Ehhez lehet jó alap a szakmai kerekasztal anyaga, amely hangsúlyosan nem ellenzéki kerekasztal volt, s amely mellé nem ült le a Fidesz. Ha Nemzeti Kerekasztallal indulunk, még az ügyrendnél tartanánk – vallja Kincses Gyula, jelezve, hogy a betegszervezeteken nem lehet politikai felelősséget számon kérni. Utolsó pontjukban így viszont benne van, hogy a leendő választások nyertese e megállapodást kiterjeszti majd társadalmi párbeszéddé.