Öngondoskodás is kell az egészségügy megreformálásához!
Orvosnak, betegnek, szakértőnek és a politikának is vannak még teendői az öngondoskodás hazai újra-elterjesztésében – derült ki az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért és az MTA Orvosi Tudományok Osztálya által szervezett konferencián.
A Magyar Tudományos Akadémia elnöke a nemzetközi és tudományos szervezetek felhívására 2017-ben hozta létre az MTA Elnöki Bizottság az Egészségért elnevezésű testületet azzal a céllal, hogy foglalkozzon a 21. század egészségügyi kihívásaival, tudományos igényű elemzésekkel mutasson rá az egészségügy univerzális problémáira, és adjon róluk tájékoztatást a szolgáltatást igénybe vevők, a szolgáltatók, az egészségügyet irányító szakemberek és a döntéshozók számára. A témában idén májusban adtak számot a 21. század működőképes egészségügyének peremfeltételeiről, október 21-én pedig ennek folyományaként az öngondoskodás szükségességének témáját járták körül.
Mint azt Kosztolányi György professzor, a testület és az MTA Orvosi Tudományok Osztályának elnöke jelezte, legutóbb a Magyar Tudományban jelent meg a testület véleménye, s mint újfent hangoztatta, a legnagyobb felelőssége a politikának van. Kincses Gyula egészségpolitikus, a bizottság tagja előadásában egyebek között arra emlékeztetett, hogy az öngondoskodás alapvető egysége a kisközösség és a család. A 20. században azt gondolták, hogy „a közösség korlátok nélkül mindent megold”; főként a szocializmus leszoktatta az embereket az öngondoskodásról, holott már a múlt század végén nyilvánvalóvá vált, hogy ez üres ígéret.
Mint jelezte, Európa országaiban különböző a köz- és magánfinanszírozás aránya az egészségügyben, s általában minél alacsonyabb az állami ráfordítás, annál magasabb a lakossági költés aránya – ez is indokolja, hogy a kényszerszolidaritás hátrébb szoruljon, s osztott finanszírozás érvényesüljön. Míg sokáig az egészségpénztárak kínálatában leginkább a termékvásárlás volt jellemző, egyre inkább megjelenik a szolgáltatásvásárlás is. Kincses szerint a hosszú távú előtakarékosság még mindig kevéssé jellemző; az egészségpénztárak jövőjét szerinte az jelenti, ha az egyéni előtakarékosságot olcsó biztosítással kombinálják. Emlékeztetve a Magyar Nemzeti Bank egészségügyet is érintő programjára, azt mondta: a nagy kérdést a jóléti alapok jelentik, melyeket várhatóan egy szervezetben vonnak majd össze. Bár a funkciók átjárhatósága nem ismert, Kincses azt mondta, „a városi legendák szerint” várhatóan háromoldalú finanszírozással (egyén, munkáltató, állam) kell számolni, s feltehetően kötelező lesz a belépés a kilépés lehetőségének megtartása mellett. A magánfinanszírozás feltehetően tartósan jelen lesz a rendszerben, így nem az egészségpénztár versus piaci egészségbiztosítás, hanem a kettő együttes jelenléte a javasolt modell – mondta Kincses Gyula.
Az egészségmagatartás befolyásolási lehetőségeiről szólva Vokó Zoltán, az MTA doktora (Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Technológiaértékelő és Elemzési Központ) a többi közt jelezte, interszektorális együttműködésekre van szükség, mert a viselkedés megváltoztatásához a képesség és a motiváció megléte mellett lehetőségekre is szükség van. Bodrogi József egészségügyi közgazdász pedig a többi közt arra hívta fel a figyelmet, hogy az állam számos feladatának nem látszik eleget tenni. Mint jelezte, a fejlődő világban a gyógyszertári hálózat sűrűsége ma fontosabb szempont, mint az egészségügyi ellátóhelyeké. Idehaza 2013-ban jelent meg az első szakmai irányelv a gyógyszertári gondozásról, de az ma is esetleges; a finanszírozás nem megoldott, s esetenként kompetencia-problémák is felmerülnek a gyógyszerészek és az orvosok között.
Az öngondoskodás kérdésének problémái ma leginkább az OTC és az étrend-kiegészítők piacán, valamint a szűrések terén érhetők tetten. Adatai szerint tavaly pl. mintegy 170 milliárd értékben vásároltak OTC-szereket a honpolgárok. Mindez kíméli az egészségbiztosító kasszáját, de a nem megfelelő gyógyszeralkalmazással komoly mellékhatásokkal is számolni lehet, miközben tavaly Magyarországról csupán mintegy 2500 mellékhatást jelentettek, s a WHO 8-9 milliárd euróra teszi a nem megfelelő gyógyszerszedés miatti egészségügyi kiadásokat. Az étrend-kiegészítők piaca csak nagyon lazán szabályozott – vélekedett, jelezve, hogy már több mint 18 ezer termék van a piacon, nem a gyógyszergyártásban elfogadott szigorú minőségi követelmények alapján gyártva. Szerinte komoly állami hiányok vannak a termékek ellenőrzésében, holott a patikai forgalom ezen termékek esetén mintegy 30 milliárd, de a patikai láncok esetén is mintegy 30-40 milliárd forint. Mint fogalmazott, „nagy a hancúr, mindenre van megoldás” – lenne állami feladat a szabályozásban…
És akkor még nem beszéltünk a szemlélet- és finanszírozásbéli változások szükségességéről. Kósa István PhD, az SZTE Orvosi Rehabilitációs és Fizikális Medicina Tanszék vezetője szerint ma az egészségügyi ellátók kapacitásainak 70–80 százalékát a krónikus betegek kötik le. Az ellátási igény növekszik, de bizonytalanságok vannak a döntéseknek a betegek szintjére helyezésében. Sokan félnek attól, hogy a döntések felelőssége az orvosé marad, de arról sem mernek beszélni sokan, hogy mi-mennyiben a beteg felelőssége. Kósa István szerint paradigmaváltás szükséges abban is, hogy beismerjük: krónikus betegségéhez leginkább maga a beteg ért, az egészségügyi szakember általában az állapotok szakértője. Fontos a „kötegelt finanszírozás” megteremtése; bónus-malus rendszereket lenne szerencsés kialakítani, de elsődleges, hogy a beteg jól informált legyen, s hogy akár arra is legyen joga, hogy elutasítsa a betegségéről szóló információk megismerését.
