Látlelet a magyar egészségügyről: szemléletváltás vagy összeomlás?
A hazai egészségügy strukturális feszültségei, a köz- és magánellátás tisztázatlan viszonyrendszere, valamint az orvosi ethosz válsága áll Gaál Csaba Németországban élő sebész főorvos Mandineren megjelent elemzésének fókuszában.
A szerző – aki évtizedek óta kíséri figyelemmel a magyar viszonyokat nemzetközi kitekintéssel – arra figyelmeztet, hogy a jelenlegi „rendezetlenség” a visszafordíthatatlanság határára sodorta az ágazatot.
A szerző szerint a rendszerváltás óta halogatott szabályozatlanság legsúlyosabb tünete a köz- és magánellátás kontrollálatlan összefonódása. A gyakorlatban ez egyfajta „parazita-üzemmódot” eredményez: a magánbeavatkozásokhoz szükséges drága diagnosztikai háttérért a betegek gyakran az állami ellátást veszik igénybe (akár a leendő magánoperatőr utasítására), majd a műtétet már fizetős keretek között végzik el. Ez a kettősség nemcsak etikailag megkérdőjelezhető, hanem a közfinanszírozott rendszert is devalválja, miközben a szövődmények kezelése és a sürgősségi háttér továbbra is kizárólag az állami szektorra hárul.
A 2020. évi C. törvény (Eszjt.) elvileg korlátozni hivatott a másodállásokat, ám a statisztikák a szabályozás teljes kudarcát mutatják. Az OKFŐ-höz benyújtott 18 501 kérelemből mindössze 81-et utasítottak el (0,5% alatti arány). A tömeges engedélyezés miatt a kórházi osztályok délutánra kiürülnek. A szerző rámutat: az állami szféra gyakorlatilag finanszírozza az orvosok magánrendelésre fordított idejének egy részét, miközben a közellátásban „funkcionális orvoshiány” alakul ki.
Gaál Csaba Németországi példával állítja szembe a hazai gyakorlatot: ott a Nebentätigkeitserlaubnis (mellékállási engedély) ritka kivétel, és szigorú feltétele, hogy a privát tevékenység sem időben, sem szakmailag nem érintkezhet a kórházi munkával.
A szerző élesen kritizálja azt az érvelést, mely szerint a 2021-es jelentős bérfejlesztés után is szükség lenne a magánszektor „kieső jövedelmet” pótló erejére. Véleménye szerint a pénzügyi kényszer megszűnt; ami maradt, az a puszta anyagi haszonszerzés, amely szembemegy az orvosi hivatás lényegével.
A szerző kiemeli a folyamatosság elvét: a műtét nem ér véget az öltések behelyezésével. A többhelyszínes (akár 3-4 párhuzamos munkahelyen végzett) tevékenység lehetetlenné teszi a beteg szoros követését és a bizalmi orvos-beteg viszony fenntartását.
Az írás különbséget tesz az egészségügy infrastrukturális fejlesztése (hardware) és a működési-etikai kultúra (software) között. Bár a kormány jelentős összegeket fordít felújításokra és eszközbeszerzésre, a „Software” – azaz a szervezeti struktúra, az elszámoltathatóság és az etikai megújulás – elhanyagolása miatt a betegek nem érzékelnek javulást.
„Félsiker, ha az állam önti a pénzt az egészségügybe, de a szervezeti, szerkezeti, az orvos-beteg kérdések nincsenek rendezve” – fogalmaz a Mandineren közzétett írásában.
A diagnózis után a szerző terápiás javaslatokat is megfogalmaz. Szükséges az állami és magánellátás jogi és fizikai elhatárolása. Ha a két rendszer nem átjárható, a közszféra vonzerejét a stabil életpálya, a tudományos előmenetel és a kiszámítható nyugdíj jelentheti. A másodállásokkal kapcsolatban a „kivétel mint szabály” gyakorlatának megszüntetését, valódi ellenőrzés bevezetését javasolja.
Nem szükséges a „kereket újra feltalálni”; a Nyugat-Európában jól működő szabályozási modellek (pl. német minta) adaptálhatóak lennének, amennyiben megvan hozzá a politikai és szakmai akarat.
Gaál Csaba szerint a magyar egészségügy nem forráshiányos hordó, hanem egy rosszul szabályozott rendszer, ahol az egyéni érdekek felülírják a közösségi ellátás hatékonyságát. A megoldás nem további „foltozgatásban”, hanem egy etikai alapú, strukturális paradigmaváltásban rejlik.
