Képzési hozzájárulás - újrafazonírozva?

A mindenkori politikai hatalom lényegében évtizedek óta kacérkodik azzal az ötlettel, hogy valami módon meg- vagy visszafizettesse a diplomásokkal azt az összeget, amit az állam rájuk fordított. A tervezgetés soha sem volt öncél, a központi költségvetés terheinek csökkentése mellett az a felismerés is mozgatta, hogy ily módon közelebb hozza egymáshoz a felsőoktatást és a munkaerőpiaci igényeket. A gondolat finoman szólva sem teljesen új, hiszen az egyetemi pedagógus képzésben – legalábbis, ami az ELTE Bölcsészettudományi Karát illeti -, már a hetvenes években kötelező irodalom volt annak az amerikai oktatáspolitikus-közgazdásznak a tanulmánya, aki a felsőoktatási in put - out put illetve a munkaerőpiac összefüggéseiről értekezett kimerítően, nálunk akkoriban meglehetősen szokatlan felfogásban.

Egy kis történelem

A tettek mezejére azonban csak Bokros Lajos merészkedett, aki elhíresült csomagja egyik pontjaként bevezethetőnek gondolta a tandíjat. A felejthetetlen hiradós képsor máig sokakban él, ahogy a bajszos pénzügyminiszter kiszaladva hivatalából, valami ládán állva vitatkozik az épület előtt tüntetve tiltakozó diákokkal. A havi kétezer forintos tandíjból végül semmi sem lett, a Horn-kormány meghátrált, s hosszú ideig, mint a tüzes vasat kerülte, még magát a kifejezést is.

Az ötlet – módosult formában – a második Gyurcsány-kormány, Magyar Bálint szakminisztersége idején merült fel, mint utólagos képzési hozzájárulás. A köznyelvben rögvest diplomásadóként megfogalmazódó terv szerint egy úgynevezett egyéni képzési számlán tartották volna nyilván azt az összeget, amelyet a tanulmányi évek során az állam egy-egy hallgató támogatására fordított. Ezt kellett volna – kamatmentesen, ám az inflációt követően – fizetni a munkába állás után. További kitétel volt, hogy a gyakorlatilag adóként működő törlesztést csak akkor kellett volna megkezdeni, ha az időközben munkavállalóvá vált egykori egyetemista éves keresete eléri a mindenkori minimálbér meghatározott többszörösét. A világon csak egy-két országban – így többek között Ausztráliában – alkalmazott módszer heves viták után, s Hiller István oktatási miniszterségének kezdetével került le a napirendről.

Sajátos módon azonban alig két esztendő múlva, a frissen diplomázott orvosok egyre gyorsabb tempójú migrációját látva merült fel, mint ötlet, mondván: „nem tanítunk ki drága pénzen orvosokat a nálunk sokkal jobb gazdasági körülmények között lévő uniós tagállamoknak”. Az elképzelés annyiban finomodott – legalább egyik változata -, hogy nem a volt hallgatókkal, hanem az őket befogadó állammal fizetette volna meg utólag a képzés költségeit. Az ötlet forgott-formálódott, végül semmi sem lett belőle, illetve a szakképzésre váró orvosok úgynevezett röghöz kötése, amit a kormányra került Fidesz első intézkedéseinek egyikeként rögvest hatályon kívül helyezett.

Ötlet nem vész el, tán át sem alakul

Az elmúlt hetekben azonban ismét egyre több szó esik a képzés költségeinek utólagos visszafizetéséről. A téma eredetileg az oktatási tárca jelenlegi birtokosa, s Pokorni Zoltán az első Orbán-kormány szakminisztere közötti vitában hangzott el egy-két hete, de az ötletet – mint az egy televiziós interjúból kiderült - a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének elnöke, Kis Papp László sem veti el teljesen. A Pokorni féle felvetésben azoknak az utólag fizetésre kötelezettségéről volt szó, akik vagy félbehagyják tanulmányaikat, vagy külföldön kamatoztatják azokat. Ez utóbbit illetően nem nehéz kitalálni, hogy a hónapról hónapra tucatszám külföldre távozó rezidensekről van elsősorban szó. Kiss Papp László szerint a rezidensek esetében nem az a probléma, hogy elmennek, hanem a bérhelyzetük. A szakszervezeti elnök ugyanakkor különbséget tett azok között a diplomások között, akik csak egy-két évre, illetve véglegesen mennek külföldre. Arról azonban, hogy miként lehet különbséget tenni a kettő között, nem tudott érdemben válaszolni. Azt viszont határozottan leszögezte, hogy a visszafizetést csak felmenő rendszerben szabad bevezetni, s azokra nem vonatkozhat, akik e feltétel ismeretének hiányában kezdték meg felsőfokú tanulmányaikat.

Más kérdés, hogy az egyéni módosító indítványok, valamint a visszamenőleges hatályú törvénykezdés idején vajon figyelembe veszik-e ezeket a javaslatokat. Annál is inkább, mivel nincs túl sok idő a döntés meghozatalára. S nem csak azért, mert a rezidensek egyre radikálisabban lépnek fel, s magukkal „húzhatják” a várakozásaiban csalódott, egyre elégedetlenebb egészségügy egészét. Nyomós érvet szolgáltat a Széll Kálmán Terv valamint az erre épülő Konvergencia Program is, amely az idei 53.450 államilag támogatott felsőoktatási férőhely számát 2014-re 30 ezerre csökkentené. Vagyis mindenképp tenni kell valamit, annak érdekében, hogy a doktorok itthon maradjanak. Csakhogy erre jelenleg nincs pénz, miközben a lehetséges megoldások elé magas falat húz Magyarország uniós tagsága is, hiszen amikor beléptünk vállaltuk a szövetség négy legfontosabb alapelvének betartását, amelyek egyike: a munkaerő szabad áramlásának biztosítása.