Kásler: Az átalakítás nem megy egyik pillanatról a másikra
A lakosság és a kormányzat is akarja az egészségügyi változásokat – mondja Kásler Miklós a Mandinernek.
(...) Konkrétan Magyarországon: erős politikai felhatalmazás, kétharmados parlamenti többség van, ráadásul jó a gazdasági helyzet. Minden adottnak látszik, hogy az egészségügyben lényegi reformokat indítsanak el.
Én úgy gondolom, hogy együtt állnak a körülmények és a szándékok is: a lakosság és a kormányzat is akarja a változásokat, az egész magyar orvostársadalom, az orvosok, a nővérek, a különböző érdekvédelmi szervezetek is, hacsak nem politikai alapon közelítenek ehhez a kérdéshez. Ami az egészségügyi kormányzatot illeti: mi nagyon sok anyagot elkészítettünk, nagyon sok minden át is ment a gyakorlatba, ami egy év alatt azért elég jelentős teljesítmény. Többek között a kórházi fertőzések elleni lépések, a Nemzeti Népegészségügyi Program, a Nemzeti Egészségügyi Programok, továbbá a sürgősségi betegellátás, amely egy hét alatt indult be, a vastagbélrák-szűrés és általában a szűrőprogramok kiterjesztése és más lépések.
Sok orvos látja úgy, hogy ugyan megjelennek a pénzek, de a hasznosulás gyenge: nem mindig oda mennek a pénzek, ahová az egészségügyi kormányzat irányozta. Tudják ezt hatékonyan ellenőrizni?
Azt szeretném érzékeltetni, hogy az egészségügy átalakítása nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez nem olyan, mint egy gyár, hogy leállítom egy-két napra, egy-két hétre, új gépeket szerelek be és utána újra elindul. Először meg kell teremteni a megfelelő struktúrát. Utána az ideális vagy ahhoz közelítő struktúrát meg kell tölteni tevékenységgel, ami kiterjed az emberek egészségének a megóvására, a korai diagnosztikára, a helyben való diagnózis felállítására, a különböző gyógykezelésekre, a rehabilitációra és a többi. Ezekben nagyon jelentős előrelépés történt. A struktúra kialakításában is jelentősek a lépések: 500 milliárd forint vidéken, folytatódik a vidékfejlesztés és elindult a központi régió fejlesztése 700 milliárd forinttal. Ez a struktúra. Ennek megfelelően készültek el a tevékenységekre vonatkozó elméleti anyagok, amelyek egymással koherensek és összefüggnek. És ha ennek minden részletét át lehet ültetni a gyakorlatba, akkor lehet kialakítani azt a finanszírozási rendszert, aminek az az alapja, hogy ott fizessék ki a betegek kezelésének a költségeit, ahol azt elvégzik. A diszharmónia ott jelentkezik, hogy a teljesítményalapú finanszírozást a '90-es évek elején vezették be, és ahhoz képest alapvető változás nem volt, csak korrekciók történtek, ugyanakkor eközben az egész medicina átalakult. A változásokat pedig nem követte le a finanszírozás.
Ha a struktúráról beszélünk, akkor az új irány a centralizáció? Területi elvű ellátás, szuperkórházak, racionálisan, hogy megoldják az orvoshiányt is?
Nézze, én nem ilyen fogalmakat használnék. Én úgy gondolkodom, hogy az alapellátás az alap. Mert ott találkoznak a családi orvosok, a gyermekorvosok, a fogorvosok azokkal az emberekkel, akik a lakosságot jelentik. Az elsődleges cél az, hogy olyan munkakörülményeik legyenek, hogy használhassák a szakvizsgáikat, legyenek meg a szükséges gépek, műszerek, hogy el tudjanak jutni a lehetséges esetekben a diagnózisig. És sok esetben a diagnózisból adódó terápiáig. Ez azt jelenti, hogy nem kell a betegnek utaznia a következő szintet jelentő kórházig, mert ez így torlódik az intézményi piramis csúcsa felé. Ezt a folyamatot éppen meg kell fordítani: a sürgősségi kórháznak az az értelme ebben a rendszerben, hogy ha olyan események történnek – balesetek, mérgezés, infarktus, gutaütés –, amelyeket azonnal el kell látni, akkor legyenek azok az ellátóhelyek, amelyek erre vannak felkészülve éjjel és nappal is. Ezen túlmenően vannak a nagy betegségcsoportok, amelyek a halálokok 75%-áért felelősek: a keringési betegségek, a daganatos betegségek, a balesetek miatti elhalálozások, de ott van a mentálhigiénia, a tüdőbetegségek csoportja és még lehetne sorolni. Tehát az ellátórendszer többi része eszerint épül fel. Minden betegségcsoportnál szükség van a csúcsintézményekre, ezek általában az egyetemi klinikák, a nagy megyei kórházak, illetve az előbb említett népegészségügyi súlyú betegségek központjai, az Országos Intézetek, amelyek a népegészségügyi problémákat kezelő hálózatok központjai. Tehát nézhetjük úgy, hogy lefedik rétegenként a progresszivitási szintek az egész országot, de van egy függőleges rész is, amely a legkomplikáltabb, a legnagyobb tudást igénylő tevékenységeket gyűjti össze. Ki kell alakítani azt az egységes hálózatot, amely sok részhálózatból áll össze.(...)
