"Reform biztosan nem indul sem idén, sem jövőre"
A Hírklikk Kökény Mihály volt egészségügyi minisztert kérdezi a többi közt arról, miért Kásler Miklóst választotta Orbán Viktor az EMMI élére.
A legtöbb felmérés azt mutatja, hogy a magyar lakosság döntő többségét az ország egészségügyi helyzete aggasztja a legjobban. Mivel magyarázható, hogy az Orbán-kormány mégis csak szólamokban törődik ezzel az ágazattal?
Az egészségügy ingoványos terület, rengeteg konfliktussal terhelt. Az érdemi javuláshoz: az elvándorlást magakadályozó orvos- és nővérbérekhez, a kórházak zavartalan működéséhez, a népegészségügyi biztonsághoz legalább évi 600-800 milliárd forinttal több kellene. Ráadásul ezek a ráfordítások lassan térülnek meg, hozadékuk nem váltható szavazatokra a következő választásokon. 10 évvel ezelőtt Orbán politikai legitimációjához nagymértékben járult hozzá a 300 forintos vizitdíj elleni sikeres Fidesz kampány. Ma ott tartunk, hogy az Európai Unióban, mi magyarok fizetünk a legtöbbet zsebből az ellátásunkért (például a patikában, a magánrendeléseken): 100 forintból több mint 30-at. Mindez elsősorban a kisjövedelműek, ezen belül a hajléktalanok, a romák esélyeit rontja, de az ő támogatásuk, pozitív diszkriminációjuk nem fér össze a NER filozófiájával.
Reform biztosan nem indul sem idén, sem jövőre. A kormány tartózkodni fog minden olyan intézkedéstől, amely túlzottan borzolná a gyógyítás világát, de nem is tesz semmit a szétporladóban levő állami egészségügy jobbításáért. Alamizsna és tűzoltás persze lesz, amit a lakájmédia történelmi sikerként tálal majd, miközben szokás szerint hallgat a bajokról. A nem fizetőképes betegek többsége remél, egyéni túlélési stratégiákat keres és tűri a megpróbáltatásokat az ellátórendszer labirintusában. Legfeljebb a közösségi média kommentjeiben morog.
Miért nincs olyan szervező erő, amely összefogná az egységesnek mutatkozó akaratot, és kikövetelné a változást?
A Fidesz arra játszik, hogy minimális ráfordítással nyugalom legyen, ehhez asszisztál Cser Ágnes szakszervezete, ebben partnerek a kamarák. Az orvosi kamara olykor kiad egy-egy keménynek tűnő nyilatkozatot, de igyekszik nem szembemenni a kormánnyal. A kórházszövetség egykor harcias ülései állami munkaértekezletekké váltak. A radikálisabb csoportokat ellehetetlenítik (így járt Sándor Mária mozgalma), a helyi elégedetlenkedőket megfélemlítik. Az egészségügyi személyzet derékhada inkább a lábával szavaz. Úgy tűnik, hogy beválik az „oszd meg és uralkodj” ősi taktikája.
Amikor Orbán Kásler mellett döntött, a szakma már régen tudta róla, hogy a saját kórházában is – enyhén szólva – túljutott a csúcson, mégis mi motiválhatta a miniszterelnököt?
Az Onkológiai Intézet korábbi főigazgatója negyedszázados regnálása alatt minden kormánnyal jóban volt: még Antallék nevezték ki, de Gyurcsány is hirdetett rákellenes programot közreműködésével. Amúgy a szakmában megosztó személyiségként ismerték, a társintézmények rovására fejlesztette a Kékgolyó utcai centrumot. Szerintem Orbán ilyen a mindenkori hatalomhoz a végsőkig lojális, de politikában és államigazgatásban járatlan embert keresett, akit a megaminisztériumba helyezett komisszárok közvetítésével irányít, és aki a bársonyszék bűvöletében nem követel pénzt sem az oktatásnak, sem az egészségügynek - a 2020. évi költségvetés tervezete is erről tanúskodik. Cserébe viszont támogatják hobbitörténészi ambícióit. (...)
Ha ön lenne most a miniszter, mi lenne az első három lépése?
Nincsenek terveim pozíciók megszerzésére a hazai közéletben. Ha tanácsot kérnek, azt mondanám, ha a demokratikus ellenzék kormányt alakíthat, a miniszter (lehetőleg az egészségügyért önállóan felelős kormánytagként) győzze meg kormányát, hogy – főleg az elkerülhetetlen, gyors és jelentős béremelés miatt – brutális mértékben növeljék az egészségügyre szánt forrásokat (erre a gazdaság teljesítménye fedezetet nyújt, de politikai választás kérdése is, mire költünk). Másodszor: véget kell vetni a centralizációnak, az állami túlhatalomnak. Az intézményeket önkormányzatok és magáncégek működtessék a közpénz ellenőrzött felhasználásával. Harmadiknak a betegjogok erősítését, a szakmai munka nyilvánosságát emelném ki. Tudom, hogy még számtalan dolgot kell tenni az ágazat, a betegek helyzetének stabilizálásra ezen kívül is: egy új, igazságos gyógyszer-támogatási rend kidolgozásától a háziorvosi rendszer újragondolásáig és a régóta esedékes, korszerű népegészségügyi program elfogadtatásáig. Ez utóbbinak a tűrhetetlen egészség-egyenlőtlenségek mérséklését kellene középpontba állítania. Célszerű lenne a rövid- és középtávú feladatokra társadalmi megállapodást kötni a legfontosabb szakmai és civil szereplőkkel. Mindenképpen szükség van erős felhatalmazásra, mert az ágazat talpra állítása sok részérdeket sérthet. S ami a tárca vezetését illeti: elszánt, ütésálló és hatalmas munkabírású szakember legyen a miniszter, aki képes csapatot és szövetségeket építeni. (...)
