Elértük a teljesítőképesség végső határát az ágazatban?
A mindennapi betegélmények, a drasztikusan növekvő üres háziorvosi praxisok és az alapellátás strukturális krízise egyaránt arra utalnak, hogy a hazai egészségügyi rendszer kapacitásai sok helyen elérték a teljesítőképességük határait, miközben a betegek és az ellátók is egyre szorosabb kényszerpályán mozognak, írja az Economx.
A hazai egészségügyi ellátás minőségét a betegek számára nem az országos átlagstatisztikák, hanem a mindennapi, egyéni tapasztalatok határozzák meg. Bár a kirívó történetek önmagukban egyedi esetek, az ismétlődő mintázatok strukturális válság tüneteit vetítik előre az ellátás minden szintjén. A kórházi osztályokról érkező hozzátartozói beszámolók komoly ápolási hiányosságokról, a túlterhelt vagy elérhetetlen személyzetről, az alapvető folyadékpótlás akadozásáról és a méltatlan tárgyi feltételekről tanúskodnak, különösen a kritikus nyári időszakokban vagy a humánerőforrás-hiány által sújtott ügyeleti napokon. A feszültség nemritkán az orvos-beteg kommunikációban is lecsapódik, ahol a túlterhelt ellátók és az információra vágyó rokonok között csak szélsőséges helyzetekben születik meg a szükséges párbeszéd. Eközben a járóbeteg-ellátásban a hozzáférhetőség kiszámíthatatlansága okoz zavarokat, ahol a hónapos várólisták mellett üresen álló rendelők és az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térben (EESZT) előzetes értesítés nélkül módosított időpontok nehezítik meg a betegek életét.
A megélt krízis mögött mélyreható statisztikai realitások húzódnak meg, amelyek leginkább az alapellátás gyorsuló ütemű kiürülésében érhetők tetten. Az adatok szerint 2018 és 2026 között látványosan és aggasztó módon megduplázódott a tartósan betöltetlen háziorvosi és házi gyermekorvosi praxisok száma. Míg nyolc évvel ezelőtt még csak 334 ilyen körzetet regisztráltak, addig 2026 közepére ez a szám már 944-re emelkedett. A növekedési ütem különösen a 2021-es évet követően vált meredékké, és az egészségügyi elemzők szerint a 2023-ban elindított új ügyeleti reformot követő két évben egymagában 251-gyel nőtt a betöltetlen körzetek száma, ami korábban csaknem négy év alatt ment végbe.
A háziorvosi társadalom látványos öregedése előrevetíti, hogy a humánerőforrás-krízis a közeljövőben tovább mélyül, hiszen a jelenleg működő több mint 5500 praktizáló háziorvos több mint fele már betöltötte a 60. életévét, miközben a 40 év alatti orvosok aránya az elenyésző hét százalékot sem éri el. A szakemberhiány a szakdolgozói szinten is drámai, az alapellátásban elenyésző a diplomás ápolók aránya, és az egy orvosra jutó szakdolgozók száma messze elmarad a fejlett országok átlagától. A szakmai kollégiumok szerint a megoldást kizárólag a finanszírozás teljes átalakítása és a jövő teamalapú rendelőinek kialakítása jelenthetné, ahol több orvos és társszakmák képviselői közösen látnák el a körzeteket.
Az alapellátást érintő legnagyobb strukturális beavatkozás, az Országos Mentőszolgálat által centralizált új ügyeleti rendszer bevezetése szintén kettős visszhangot váltott ki. Bár a döntéshozói cél az egységes működés és a betegutak tisztítása volt a 1830-as központi számon keresztül, a gyakorlatban a kistelepülési ügyeletek bezárása és a centralizáció sok helyen 20–30 kilométeres utazásra kényszeríti a vidéki lakosságot, miközben az új struktúra jelentős pluszterhelést helyezett a kórházi sürgősségi osztályokra is. Az egészségügy jövője egyértelműen az alapellátás stabilitásán múlik, ám a növekvő szakápolói hiány – amely egyes becslések szerint már a 35 ezer főt is eléri a hazai ágyak mellett – és a rendszerben dolgozók kiégése miatt az ellátórendszer működőképessége került veszélybe.
