Dr. Godot-ra várva

A Semmelweis Terv elfogadása óta eltelt csaknem három és fél évben csupán két dologról bizonyosodhattak meg a hazai egészségügy szereplői: egyrészt arról, hogy a kormány elkötelezett a fekvőbeteg-ellátó rendszer döntő részben állami fenntartása mellett, másrészt – az előbbiből is következően – arról, hogy továbbra is rendkívül erős pénzügyi kontroll alatt van a rendszer, és minden anyagi forrást is igénylő változtatás (melyik nem az?) döntően csak a Nemzetgazdasági Minisztérium jóváhagyásával történhet.

A magyar egészségügyben/egészségüggyel dolgozók továbbra is meglehetősen bizonytalanok abban, hogy pontosan milyen elképzelései is vannak az ágazatról, a gyógyításról és mindezek jövőjéről a kormányzati szereplőknek. Ha a jelen ismereteinket kellene összegezni, valami olyasmit mondhatnánk: bár az egészségügyre a magyar állam rengeteget költ, és szándékában áll még többet költeni, először is ki kell aknázni a hatékonysági tartalékokat, amelyek számunkra ugyan már nem nagyon látszanak, de amelyektől még mindig jelentékeny mértékű megtakarítást várnak. Más szempontból: annak ellenére, hogy a hazai ellátórendszer forráshiányos, mindenkinek a megfelelő időben, a lehető legmagasabb színvonalú ellátás jár, vagyoni helyzettől függetlenül, ehhez pedig pénz szükséges. Nagyon sok pénz. Hiszen köztudott, hogy az OECD országok közül Magyarország költi az egyik legkevesebbet GDP-arányosan az egészségügyre.

A rendszer néhány alapelemét kiválasztva kívánom megmutatni a lehetséges kitörési pontokat.

Tulajdonlás, ellátás-szervezés

Az, hogy a hazai egészségügyi intézmények jelentős része állami (önkormányzati) tulajdonban van, semmit nem mond el a szolgáltatás, az ellátás színvonaláról, minőségéről, amely rendkívül széles skálán mozog: az elmúlt évek fejlesztései, pozitív változásai mellett sajnos sok negatív tapasztalat, visszajelzés árnyalja a képet. Ugyanakkor, mivel az állam felvállalta az ellátórendszer működtetését, előbb-utóbb meg kell mondania, hogy azt pontosan milyen feltételrendszerben, ezen belül milyen finanszírozással végzi.

Természetesen az ellátás jelenleg is protokollok, indikációk, HBCs-kódok stb. alapján zajlik, de ezek többségét nem csupán az egészségnyereség szempontjai alapján alakították ki, hanem jelentékeny hatással volt és van rájuk a fiskális szemlélet, és nem egy esetben különböző egyéb érdekek is.

Finanszírozás

Bár különböző számok keringenek a hazai egészségügy forráshiányáról, abban nagyjából konszenzus van, hogy az összeg százmilliárdokban mérhető. Bátran kimondhatjuk, hogy ennyi hatékonysági tartalék nincs a rendszerben. Ebből pedig az következik, hogy vagy a jelenlegi szintű forrással próbáljuk megoldani a természetszerűleg folyamatosan növekvő feladatokat, és akkor az ellátás színvonalát kell csökkenteni, vagy meg akarjuk őrizni az ellátás jelenlegi nívóját, netán még emelni is akarunk rajta, akkor viszont valakinek „bele kell tenni” a hiányzó összeget. Amennyiben az állam nem engedi a magánforrásokat az általa működtetett ellátórendszerbe, akkor ez a hálátlan feladat magára az államra hárul.

Azt is tudomásul kell venni, hogy az egészségügy nem zárt rendszer, hanem ezer szálon kapcsolódik a gazdasághoz. Ezért, különösen hosszabb távon, nem lehet figyelmen kívül hagyni a gazdaság működésének alapelveit, törvényszerűségeit. Például, hogy az ellátás veszélyeztetése, illetve színvonalának csökkenése nélkül nem lehet tíz éven keresztül vagy még hosszabb ideig ugyanazokon az árakon biztosítani az eszközöket (ld. gyógyászati segédeszköz ellátás). Ugyanilyen tény, hogy egy cég minél később jut hozzá a fizetési határidőn túl a szerződésben foglalt ellenértékhez, annál drágább számára a finanszírozás, a hitelezés.

Nem megkérdőjelezve az állami piaci résztvevők működésének hatékonyságát, ezek a szabályok rájuk is vonatkoznak.   

Partnerség, kommunikáció

Az természetes, hogy egy üzleti viszonyban a megrendelő elvárásokat támaszt a szállítóval szemben. Ugyanakkor nemcsak nem illik, hanem jogilag sem védhető, ha a mindkét fél által elfogadott feltételek alapján megszületett szerződés szerinti teljesítésekre vonatkozóan a megrendelő utólag fogalmaz meg extra kívánságokat. Lefordítva mindezt a kórházi ellátás mindennapjaira, a késedelmi kamatok és különösen a tőke egy bizonyos részének elengedése nem vállalható és ezért nem is várható a kórházi beszállítók részéről!

Ráadásul, miközben árgus szemek figyelik a piaci szereplők minden lépését, védve a költségvetési forrásokat például a háttéralkuktól, utólagos engedményekhez kötni a piacon maradást és a későbbi szállításokat, mindenképpen aggályokat, elsősorban versenyjogi kérdéseket vet fel.

Hétköznapi nyelven mindezeket talán az a mindannyiunk számára ismert mondás fejezi ki,  mely szerint „pontos elszámolás – hosszú barátság”.

Nem vitatható el, hogy az államnak jogában áll bármilyen közfeladatot piaci szereplők nélkül ellátni, de amennyiben piaci szereplők részvételével képzeli el az egészségügyi ellátórendszer működését, célszerű azokat partnerként kezelnie. Valamint elfogadni azt, hogy a piaci szereplők a tevékenységükből kívánnak megélni, azaz szeretnének tisztességes nyereségre szert tenni.

Összefoglalva: vannak alapvetések, amelyeket a hazai egészségügy szereplői közül csak és kizárólag az állam határozhat meg. Sajnos az elmúlt három és fél év nem volt elégséges ezek maradéktalan deklarálásához illetve letisztázásához. Ezek nélkül minden további részelemről – hozzáférés, finanszírozás, beszállítás, technológia, stb. – folytatott vita tulajdonképpen haszontalan. Ám addig is, amíg ezek az alapelvek megszületnek, működnie kell a rendszernek. Ahhoz pedig már nem elég a türelem, a lojalitás, a szereplők áldozatvállalása, hanem a szükséges pénz is kell.