Cselekvés vagy hallgatás?
Most kell eldönteni: hallgatunk, vagy cselekszünk? Ha ma hallgatunk, holnap is kiszolgáltatottak maradunk, írja Rozsos Erzsébet ápolásetikus a Népszavában.
Felháborodtak az egészségügyben dolgozók azon a videón, amely a kormány saját sikertörténeteként mutatta be a Covid járvány kezelését. A róla szóló tévévitában azonban a kormányközeli résztvevők egyike szenvtelen arccal kijelentette: „ha az ember orvosnak megy, akkor vállalja, hogy találkozik a szenvedéssel. Ha elmegy egészségügyi dolgozónak, akkor találkozik a szenvedéssel." Az adást nézők így tudták meg: a siker a kormányé, a nehézségek meg az egészségügyben dolgozókat illetik.
A videóban nyoma sem volt a járvány idején tapaszalt káosznak, szakemberhiánynak, kormányzati tudatlanságnak. Pedig akkor kritikus állapotú betegek özönlötték el a kórházakat. A sürgősségi ellátás, az intenzív ellátás, a tüdőosztályok, a családorvosi ellátás a frontvonalba került, miközben fentről segítség helyett csak folyamatos átszervezést és káoszt kaptak. A régi épületek, elavult kórtermek alkalmatlanok voltak a fertőző betegek kezelésére. Pillanatok alatt kellett átalakítani a kórházakat és az osztályokat, hogy a pácienseket fogadni tudják. Az ágyakat a betegekkel és az ő holmijukkal együtt 60-70 kilós ápolónők cipelték.
Az orvosok és az ápolók napi szinten birkóztak a helyzettel, a védőeszközök hiányával a túlterheltséggel. A lélegeztető gépek mellől hiányzó szakértő személyzet okán a nagy tömegű fuldokoló beteget mindenhonnan átvezényelt emberek látták el. Nem volt az országban sem elég hozzáértő orvos, sem szakszemélyzet. Ha nagy baj lenne, most sem lenne. A kormány sikerpropagandája teljesen figyelmen kívül hagyta a valóságot.
Hogy mi a valódi probléma a kormány narrációjával? Az, hogy a miniszterelnök és a kormány más tagjai azt állították, mindez az ő irányításukkal történt. Ha ez igaz, akkor miért nem vállalják a felelősséget a hiányosságokért? A betegek és az egészségügyi dolgozók fájdalmáért, a tragédiákért? A majd 50 ezer ember haláláért, a kórházból kirúgott betegek szenvedéséért? Voltak, akiket úgy vitt haza a mentőszolgálat, hogy senki sem várta őket, vagy a család nem volt felkészülve az ápolásukra, és nem volt otthonápolási szolgálat sem, ahonnan segítséget lehetett volna kérni.
A siker egyik eredménye az, hogy ma sincs. Családorvos sincs, ápoló sincs. Ez is a siker hozadéka. (...)
A kérdés az volt, hogy a szakmai érdekképviseletek felismerik-e a történelmi pillanatot, és kiállnak-e azokért, akik nélkül nincs egészségügy. A tét nem csupán az ő helyzetük javítása, hanem minden beteg és hozzátartozó biztonsága és méltósága is.
Most kell eldönteni: hallgatunk, vagy cselekszünk? Ha ma hallgatunk, holnap is kiszolgáltatottak maradunk. Az erkölcsi döntés mindenkinek a sajátja.
A teljes írást ITT olvashatja
