Az orvosok 18 százaléka nem ott dolgozik, ahol született

Nehéz helyzetbe kerülnek azok a kutatók, akik arra szeretnének érdemi és pontos választ kapni, mennyi magyar orvos dolgozik külföldön. Az egészségügyi migráció kutatása sokféle problémával küzd, főként a megbízható és pontos adatok hiányával. S ez nemcsak Magyarországra, hanem az unió egészére is igaz, amelynek országaiban eltérő módon regisztrálják – ha egyáltalán! – az orvosokat, a külföldre távozó vagy onnan érkező doktorokat. Mi több: még az is szakmai vita kérdése, ki kit tekint külföldinek.

Amennyiben nemcsak az orvosok, hanem az általában vett egészségügyi dolgozók országok közötti mozgására vagyunk kíváncsiak, nemcsak statisztikai, hanem definíciós problémákba is ütközünk. Mit jelenthet például a nálunk egészségügyi szakdolgozóként nyilvántartottak fogalma Németországban, Nagy-Britanniában vagy éppenséggel Skandináviában? Létezik-e egyáltalán ilyen meghatározás náluk, s ha igen, kiket sorolnak alá? Ugyanazokat a szakembereket, mint nálunk vagy másokat? De még ennél is triviálisabb, hogy uniószerte vajon mit értenek a nővér elnevezés alatt, pontosabban milyen tevékenységi kört? Ugyanazt, mint nálunk, vagy valami egészen mást? E problémák miatt nem véletlen, hogy a kutatások ma még egyelőre inkább csak a jobban behatárolható orvosi migrációra fókuszálnak.

Mindenki úton van

Magyarországon az egészségügyi szakemberek sokkal előbb megneszelték a migrációban rejlő veszélyeket, mint az épp aktuális politikai kurzus vezetői. Mint azt sokszor leírták és elmondták, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Intézete munkatársainak e jelenségre egy 2003-as litván felmérés hívta fel a figyelmét. A hazánkhoz hasonlóan épp a 2004-es uniós csatlakozás küszöbén álló balti államban a megkérdezett orvosok több mint 60 százaléka jelezte: a jövőben szívesen folytatná szakmáját valamelyik nyugat-európai országban. Ez adta az ötletet a hazai helyzet feltérképezésére – ahol hasonlóan döbbenetes arány derült ki –, majd a rezidensek körében a migrációs elképzelések évről évre történő követésére.

Az Európai Unióban 2020-ra 970 ezer egészségügyi dolgozó hiányzik majd, amelynek eredményeként a szükséges egészségügyi szolgáltatások közel 14 százaléka vélhetően elmarad. Nem véletlen, hogy a szakemberpótlást biztosító államokban – amelyeket némi eufemizmussal küldő országoknak neveznek – idővel egészségpolitikai prioritássá nőtte ki magát e téma.

Bár a doktorok országok közötti áramlása csak néhány éve lett vezetője az egészségügyi közbeszédnek, a jelenség közel sem új. A világ számos országából, így például az afrikai kontinens államaiból hosszú évek óta elvándorol az amúgy is csekély számú jól képzett szakemberek – így az orvosok – jó része. Az OECD-országokban dolgozó orvosok 18 százaléka az ezredfordulón nem abban az országban dolgozott, ahol született, miközben a küldő és fogadó országok térképe is folyamatosan átrajzolódik. Míg Magyarországon a doktorok nagy-britanniai munkavállalása az egyik fő téma, az angol orvosok elindultak az Egyesült Államokba, amely egyébként régóta a szakma nemzetközi mozgásának az egyetlen nettó felvevője. Az ügy külön pikantériája, hogy az amerikaiak – akiknél, szemben az EU-val, nem automatikus a diploma elfogadása – állítólag könnyíteni akarnak nehézkes honosítási procedúrájukon, ami kisebb sokkot idézett elő a fogadó és küldő országként is szereplő Angliában, attól félve, hogy ennek hatására még több angol orvos kel majd át az óceánon.

Három hullám

A hazai helyzet pontos ismeretét – akárcsak máshol – az adatok bizonytalansága akadályozza. A kutatások kiindulópontja az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ (ENKK), ahol az orvosok alap- és működési nyilvántartása mellett statisztikát vezetnek a kiadott jó hírnév igazolások számáról is. Ám mindegyik adathalmazzal akad némi gond. Bár az alapnyilvántartásban mindenki szerepel, nem mindenki dolgozik orvosként, a működési nyilvántartás viszont csak ötévente újul meg, így működési engedélyük lejártáig azok is szerepelnek benne, akik időközben nyugdíjba vonultak, meghaltak vagy épp külföldre mentek. A hatósági igazolásokkal pedig az volt a probléma, hogy azokat is számba vette, akik itt szerezték meg az orvosi diplomájukat, de ezt követően hazamentek, valamint tartalmazott egyfajta halmozódást. Ez utóbbit illetően az ENKK már javított a helyzeten, átvéve a kutatók adattisztítási módszerét.

A kutatások szerint a rendszerváltás után, 1996 környékére tehető az első migrációs hullám, amikor döntő többségében az 50 évesnél idősebb szakorvosok keltek útra. A második jelentős kiáramlás a 2004-es uniós csatlakozást követően 2006 tájékára tehető, amikor a 36–50 évesek adták a külföldi orvos-munkavállalók többségét. A harmadik csúcs 2011-re esik, nem függetlenül attól, hogy ekkor vált szabaddá az osztrák és német munkaerőpiac. Hárs Ágnes, a Kopint-Tárki vezető kutatója, illetve Simon Dávid, az ELTE TTK statisztikai tanszékének oktatója  szerint erre az időre datálódik a 36 évesnél fiatalabbak kivándorlásának felgyorsulása, s ez arra figyelmeztet, hogy az orvosoknál egyre korábbra tevődik a migrációs kor. Ráadásul a fiatalok zöme szakvizsga nélkül dolgozik kint, s ez a kutatók szerint igencsak aggasztó.

Választ kerestek arra a kérdésre is, hogy vajon hazatérnek-e a külföldön munkát vállalók? Azt tapasztalták, hogy aki egyszer már kint volt, az nagy valószínűséggel állandóan külföldön fog dolgozni. A hazatérés aránya alacsony és csökken. Ezt az is igazolja, hogy az általuk vizsgált 2000–2015 közötti időszakban jelentősen emelkedett azok aránya – 2001–2008 között 86, 2009–2012 között 91, 2013–2014-ben már 92 százalék –, akik a külföldi munkavállalásukat követő esztendőben is külföldön vállaltak munkát.

Nem csak a pénzen múlik

Az elvándorlás legfőbb motivációja az anyagi helyzet javítása. Ezzel kapcsolatban megkérdezték a csak Magyarországon, illetve a külföldön dolgozók véleményét. Bár nem azt vizsgálták, hogy mennyivel magasabbak a Lajtán túl a bérek, hanem arra voltak kíváncsiak, mekkora a reálbérnyereség-várakozás, illetve, hogy mennyi a tényleges jövedelemnövekedés, nem mellőzve azt sem, hogy a migráció nem olcsó mulatság, mások a megélhetési költségek, az ide-oda utazásról már nem is szólva. A bérkülönbséget a külföldiek és az itthoniak egyaránt hatszorosra becsülték, míg a kinti megélhetési költségeket az utóbbiak némileg magasabbnak (háromszoros), míg a külföldön dolgozók valamivel alacsonyabbra tették (kettő és félszeres). A reálbérnyereséget illetően a hazaiak becslése magasabb volt (407 ezer forint), míg a külföldieké némileg alacsonyabb (375 ezer forint). A hazaiak várakozásai tehát nagyobbak azzal kapcsolatban, hogy mire lehet jutni külföldön, amely tovább növelheti az elvándorlást – annak ellenére, hogy a két csoport közötti különbség nem számottevő.

Ez is azt mutatja egyébként, hogy nem csak jövedelmi problémák állnak a migráció hátterében, mert bár a várható reálbérnyereséget hatszorosra tették a megkérdezettek, a kiszámított tényleges nettó reálbérnyereség alig kétszeres. A hazai helyzet javára szól a munkakörnyezet, a kutatásokban való részvétel lehetősége, s természetesen a társas kapcsolatok. Ugyanakkor külföldön jobb lehetőség kínálkozik a szakmai fejlődésre, a szakmai kapcsolatok kialakítására, a továbbképzésre, nagyobb a biztonság, jobbak az előrejutási lehetőségek, akárcsak – horribile dictu – az egészségügyi ellátás.

Belső migráció

Arra, hogy hova lettek az orvosok, Varga Júlia, a Corvinus Egyetem docense, egyben az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének tudományos főmunkatársa is választ keresett. Ebben a kutatásban nem csak az a megdöbbentő, hogy a hazai orvosok 12 százaléka – s ez nagyjából egybevág a Hárs–Dávid szerzőpáros végkövetkeztetésével – dolgozik külföldön. Varga Júlia arra is rámutatott, hogy hatalmas mértékű, 16 százalékra tehető a pályaelhagyók aránya. A 30 évesnél fiatalabbak 18, a 31–40 év közöttiek 20, a további idősebb korosztályok 14 százaléka mond búcsút a gyógyításnak. Sokan persze igyekeznek úgy elhelyezkedni, hogy diplomájukat, szakképzettségüket hasznosítani tudják, nagy hiba lenne azonban azt hinni, hogy mindannyian multinacionális gyógyszergyártóknál keresik további boldogulásukat.

A témával foglalkozó egyik legkorábbi – az SE menedzserképzőjének  munkatársai, Eke Edit–Girasek Edmond–Szócska Miklós által még 2009-ben publikált – tanulmányban nyomatékosan felhívták a figyelmet arra, hogy az elvándorlás torzítja az itthon maradó orvosok korfáját, ami igen komoly problémát jelenthet. Ugyanakkor emlékeztettek arra is, hogy az egészségügyi szakemberek hiánya alapvetően befolyásolja az egészségügy teljesítőképességét, minőségét, finanszírozását, működésének költséghatékonyságát, de hatással van az ellátáshoz való hozzáférésre és annak igazságos, méltányos voltára is.

Itt tartunk most…