Maradnék, de...
Nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol nem biztosítják a legalapvetőbb kellékeket, olyanokat, amelyek hiánya miatt akár emberéletek is múlhatnak. Nem szeretnék olyan beavatkozásokat végezni egyedül a beteg életét kockáztatva, amelyekre még nincs meg a kompetenciám – írja Kiss Tamara orvostanhallgató a wmn.hu-n.
Minden frissen végzett orvosnak meg kell hoznia egy nagyon fontos döntést: menjek el a hazámból, a családomtól, és éljek jólétben, vagy maradjak itthon, legyek alulfizetett, stresszes, lefárasztott magyar orvos? A pró és kontra érveket Kiss Tamara negyedéves orvostanhallgató sorolja a wmn.hu-n megjelent írásában.
Szeretnék itthon maradni, Magyarországon. A szülészet-nőgyógyászat, esetleg a neonatológia érdekel. Tehát azon szakmák egyike vonz, ahol – elvileg – itthon sem kellene aggódnom a megélhetésem miatt. Nem a hihetetlen magas rezidensi fizetések miatt (mert olyanok nincsenek), hanem azért mert a „nagyok" sokan szemrebbenés nélkül elkérnek nagyjából 150 ezer forintnyi hálapénzt egy-egy szülésért. Vagy nem kérnek, de akkor meg maguktól adnak a kismamák, mert a szomszédasszony lánya azt mondta, hogy kell... Én orvosként megalázónak érezném elfogadni ezt a pénzt egy családtól, mert pontosan tudom, hogy mennyi kiadást jelent számukra már maga a gyermekvállalás is.
Ma bevett szokás bizonyos kórházakban a fiatal rezidensek totális magukra hagyása, szerintem ez felháborítóan nagy felelőtlenség. A „totálisan magukra hagyva" nem csupán azt jelenti, hogy olyan beavatkozásokat kell(het) végezniük szakorvos nélkül, amiket még nem (vagy csak alig) gyakoroltak. Hanem azt is, hogy például egy neurológus-jelöltnek magának kell szaladgálnia, és a saját pénzéből megvenni az életfontosságú, stroke esetén alkalmazandó gyógyszereket, mert az osztályon egyszerűen nincs ilyen. Vagy azt, hogy egy vérző betegeket ellátó osztályon tiszta ágynemű nélkül kell egész éjjel dolgozni. A betegeknek pedig túlélni.
Az, hogy elvileg minden szívinfarktust elszenvedett ember időben katéteres központba juthat, európai szinten is kimagasló eredmény. Ez nap mint nap rengeteg életet ment meg. Azonban az, hogy ezekben az intézményekben alig beszélnek két szót a betegekkel, hozzátartozókkal, kis túlzással csak egy eldugult csőrendszernek tekintik őket a nagyüzemben, szerintem nem a megfelelő hozzáállás. Még akkor sem, ha a mostani felállásban egyszerűen nincs másra idejük.
Nagyon nehéz a megoldást megtalálni, tudom. Én nem is értek hozzá. Ha úgy tetszik, a következő mondatot laikusként írom... De talán: ha a stadionépítésre szánt összegeket az egészségügybe fektetnék, nagyon lassan elindulhatna valami pozitív változás.
Még van pár évem a diplomáig. És még hiszek abban: lehetséges, hogy történik valami. Hogy itthon maradhatok... De ha nem történik hatékony és valódi fejlődés az egészségügyben, akkor talán nem lesz más választásom: el fogok menni. Mert nekem is csak egy életem van.
