Az első fecske: önként távozik Budaházy Emil

Bár sokan lebeszélték róla, Budaházy Emil már két évvel ezelőtt bejelentette, hogy a nyugdíjkorhatár elérésekor élni kíván a visszavonulás lehetőségével. Hónapok óta arra vár, hogy beadott nyugdíjazási kérelme zöld utat kapjon az épp megalakulásával elfoglalt fővárosi önkormányzat közgyűlésétől. A lazaságával és közvetlenségével pályatársai közül mindig némiképp kilógó Budaházy szerint nem szabad egyik napról a másikra teljesen elszakadni a munkától, az új életritmusra való átállás sikeresebb, ha fokozatosan történik. A tervbe vett, a jelenleginél lényegesen intenzívebb sportolás és olvasás mellett tehát dolgozni is fog. „Szakérteni” semmiképp sem szeretne – teszi hozzá – csak azért, hogy év végén esetleg arról számoltassák be, hány tonna papírt is írt tele.

Kapott hideget, meleget

Budaházy Emil nyolc éve vezeti a Péterfy Sándor utcai Kórházat, aminek az elmúlt néhány évben jutott hideg is, meleg is. A Molnár Lajos-féle struktúraátalakítás egyik legnagyobb dobása például az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet Péterfyhez csatolása volt. A főigazgató úgy látja, ez adott esélyt az OBSI-nak a fennmaradásra, összevonás nélkül akár az Országos Gyógyintézeti Központ, illetve a pszichiátriai intézet sorsára juthatott volna. Más kérdés, hogy ez az intézkedés egyedülálló az egyébként meglehetősen sűrűn végrehajtott hazai egészségügyi reformok sorában, arra ugyanis eddig még sohasem volt példa, hogy nagy, országos intézetet olvasszanak be egy közkórházba. Budaházy Emil szerint a döntéssel – melynek annak idején ő sem örült – talán létét nyerte meg a baleseti intézet. S bár igaz, hogy igazgatói titulusok szűntek meg – hét is volt belőle az OBSI-ban –, viszont teljesen megújult 5, részlegesen pedig további 7 műtő, miközben a város egyik legkorszerűbb – MR-rel, új CT-vel, valamint ultrahang- és röntgenkészülékek sorával felszerelt – diagnosztikai központot alakítottak ki a Fiumei úton. Így ma már egykapus beléptetési rendszerben heti hét nap és hét éjszaka fogadják a sérülteket, akik özönlenek a volt OBSI-ba, ahová egyébként a Semmelweis Egyetem Traumatológiai Tanszékét is áthelyezték a Péterfyből.

Ez azonban csak így utólag tűnik folyamatos diadalmenetnek. A valóságban viszont, mire felocsúdott, minden korábbi döntéshozó és támogató – ki ezért, ki azért – eltűnt a főigazgató mögül, az átmenet pedig, köztük az építkezések, a kelleténél sokkal jobban elhúzódtak. Így például, bár valójában már 2007 kora őszén megszűnt az OBSI függetlensége, virtuálisan még hosszú hónapokig fennmaradt az önállósága, hogy munkajogilag kezelni lehessen a felmentési időket. Arra viszont már másfél évet kellett várni, hogy megszülessen az új, immár az összevont intézményre érvényes vagyonkezelői jog, vagyis: az OBSI épülete is átkerüljön a Péterfyhez. A kedélyek azonban – Budaházy Emil szerint a változás mértékét tekintve emberileg teljesen érthetően – nehezen nyugodtak meg, annak ellenére, hogy a fiatalabb doktorok havi jövedelme 30–70, az idősebb vezető szakorvosoké pedig, utolérendő a péterfys színvonalat, 90 ezer forinttal emelkedett. A feszültség szerencsére ma már jobbára a múlté. Időről időre felmerül, hogy vissza kellene állítani az OBSI függetlenségét, országos intézetként. A főigazgató ezt sem tartja elképzelhetetlennek, szerinte ez döntés kérdése. Az együttmaradás mellett elsősorban szakmai, valamint gazdasági, pénzügyi érvek szólnak. A sérülteknek ugyanis az esetek döntő többségében – a traumatológiai ellátáson túl – számos egyéb orvosi vizsgálatra, kezelésre, esetleg beavatkozásra is szükségük van, ehhez nyújt igen széles spektrumú hátteret a Péterfy. Korábban a szakmai konzíliumokért a baleseti intézetnek külön fizetnie kellett, tetemesen megnövelve ezzel költségeit.

A baj nem jár egyedül

A régi közmondás itt is beigazolódott: a baj nem jár egyedül. Az összeolvadás kimondását közvetlenül megelőzően ugyanis visszavágták mindkét intézmény teljesítménykorlátját, amivel lényegében átlagosan mintegy havi 140 millió forintos veszteséget okoztak. A teljesítmény visszafogása pedig – amit gyakorlatilag a hazai kórházak legtöbbje alkalmazott az elmúlt években – a naponta ügyelő Baleseti Központ esetében kivitelezhetetlennek bizonyult. A csökkentéssel három év alatt több mint másfél milliárdos elkerülhetetlen veszteséget okoztak az egyesített intézménynek. Ez az összevonás első évében azért nem okozott komoly nehézséget, mert a Péterfy kasszájában – korábbi, takarékos gazdálkodásának eredményeként – 700 milliós tartalék volt. Ezt élték fel 2008 során. A helyzet tarthatatlanságát egy idő után – igaz, 2010-ben – a korábbi és a jelenlegi tárcavezető egyaránt érzékelte, s többletteljesítési lehetőséghez juttatták a kórházat. Budaházy szerint ezek együttes hatásaként, amennyiben nem változtatnak ezeken az intézkedéseken, pontosan kiszámítható, mikorra dolgozzák le a hiányt, s állnak kiegyensúlyozott gazdálkodási pályára. S bár az elmúlt hónapokban revizorok, valamint önkormányzati biztosi team adták-adják egymásnak a kilincset, ők is rendre a fenti megállapításra kényszerülnek jutni.

Nem a hely, az élet a fontos

A debreceni Budaházy Emil Bodrogolaszi, Kisköre, Szerencs, Mezőkövesd, Kerepes – közben közel hatéves mongóliai kitérő – után érkezett a fővárosba, amit bevallása szerint soha sem tudott igazán megszokni. Végleges felköltözése után nem véletlenül egy Budapest melletti településen vert tanyát. S bár a gyermek- és ifjúkor Debrecenje – „a hely, ahol szaladó embert látva még ma is megvár a villamos” – az örök szerelem, nem gondolja, hogy valaha visszatér. Budaházy Emil szerint nem a hely, az élet a fontos.