Ártott vagy használt a pénzözön az egészségügynek?
Soha nem látott mennyiségű uniós forrás állt az egészségügy rendelkezésére 2007 és 2013 között. A Hétfa Kutatóintézet, a Budapest Intézet és a Revita Alapítvány az NFÜ megrendelésére értékelte a 2012 szeptemberéig befejezett egészségügyi fejlesztéseket. Az eredményekről Kiss Norbert vezető elemzőt, a Corvinus Egyetem Vezetéstudományi Intézetének kutatóját kérdeztük.
– Finom megfogalmazásokkal, de kritikával illették az egészségügy vezetőségét az elmúlt időszak uniós projektjei miatt. Mennyire tudott élni az ágazat ezzel a sosemvolt lehetőséggel? Elszalasztottuk?
– Azt egyelőre túlzás lenne mondani, hogy mennyi mindent elszalasztottunk, hiszen sok projekt még folyamatban van. Bár vannak, akik látnak kockázatokat ezek megvalósulásában, tény, hogy az unióban arányosan Magyarország fordította a legtöbbet az egészségügy fejlesztésére. Ezért is érdemes megvizsgálnunk, mennyire volt megfelelő a források felhasználása.
– Megfogalmazásaik szerint a programok célzottsága jó, a finanszírozási arányhoz képest több forrás jutott a rosszabb egészségi állapotú térségekbe. De – és kezdjük az önök által vizsgált programok közül a járóbeteg-ellátással – sokan kétségeiket fogalmazták meg például a zöldmezős beruházással készült szakrendelők fenntarthatóságával kapcsolatban.
– Nem mindegy, mit értünk fenntartható alatt. Ha azt, hogy a járóbeteg-ellátókra vonatkozó térítési és finanszírozási díjakból ki lehet-e jönni, azt mondhatjuk, hogy a rendszer logikája automatikusan hátrányos helyzetbe hozza a kisebbeket.
– Márpedig itt kistérségekről, kisebb intézményekről, kevesebb óraszámról van szó…
– … amit, tegyünk hozzá, a helyben meglévő kereslet is indokolt, de ebből a pénzből nyilván csak nehezen lehet kijönni. Furcsa módon még az orvosok is többe kerülnek egy kis rendelőben, ahová vállalkozóként mennek, kisebb óraszámban, messzebbről. A kezdeti célok azonban arról szóltak, hogy olyan kapacitásokat kell létrehozni, amelyek közelebb viszik az ellátást a nehezebb helyzetben, rosszabb egészségi állapotban élőkhöz. A hozzáférés javítása szempontjából a projektek megvalósították a célt, azaz tudták az igénybevételt növelni, aminek haszna például az időben felismert betegség. Mivel kezdetben külön forrásokat is terveztek juttatni ezekre a helyekre, nem lehet azt mondani, hogy az egészségpolitika ne lett volna tudatában annak, hogy rossz üzemméretű rendelőket hoz létre. Ha ezek szisztematikusan be is épültek volna a rendszerbe, most nem is kellene a pénzügyi fenntarthatóságról beszélnünk. A mérések egyébként azt mutatják, hogy ezekben az újonnan létrehozott kistérségi rendelőkben az igénybevétel már olyan, mint a hasonló térségekben, ahol korábban is volt szakrendelő, ami persze azt is jelzi, hogy a magyar egészségügyben nagy hatása van a kínálati oldali tényezőknek. Ugyanezt a célt persze jobb betegút-szervezéssel is elérhetnénk, de ez ma kevésbé működik.
– Az alapellátással kapcsolatban némi ellentmondás látszik. A jelenlegi egészségügyi kormányzat kezdetektől prioritásként beszél az alapellátásról, önök szerint viszont meg kell majd határozni ennek a területnek a jövőbeni szerepét...
– Ezt a kérdést is csak a fejlesztések oldaláról tudom kommentálni. A források akkor tudnak hozzájárulni a rendszer jobbításához, ha a szakpolitikának van határozott elképzelése arról, milyen ellátórendszert szeretne: tudja, mit kell tennie, és tud ehhez forrást is rendelni. A ciklus során hangsúlyos cél volt, hogy erősítsék az alacsonyabb progresszivitású szintek szerepét. Ez azonban nem mindig látszik a források eloszlásában: annak vannak látványos jelei, hogy a kórházi szektor felől a járóbeteg-ellátás felé tereljék az igénybevételt, az ugyanakkor nem látható, miként tennék ugyanezt a járóbeteg-szektorból az alapellátás felé. A normál finanszírozásban mintegy 17 százalékot tesz ki az alapellátás, a fejlesztési forrásokból azonban öt százalék alatt részesedett.
– Nem megfelelően hasznosulnak az életmódprogramokra szánt források sem. Tudjuk, hogy a ciklus hátralévő részében erre koncentrál az egészségpolitika, de mi lenne itt a teendő? Itt folynak el a nagy pénzek?
– A kérdés inkább az lehet, hogy jól kiválasztott tevékenységek voltak-e a támogatott projektek. Bár az eredményeket nehéz összegezni, a 300-nál több program között nagyon sok olyat találunk, ami hasznos tevékenységnek minősíthető. A helyi programok azonban sokszor nagyon messze vannak az országos ajánlásoktól, módszertani irányelvektől, a nemzetközi legjobb gyakorlattól. Jó volna, ha a továbbiakban a pályázati pénzből megvalósított helyi programok tartalma jobban illeszkedne az elfogadott központi programokhoz és ajánlásokhoz.
– Egészségügyi szakértők évek óta mondják, hogy rossz az uniós források felhasználása, hogy előre kéne gondolkodni… Mondja, miért nem lehet ezeket a programokat időben kitalálni, kiírni és ki is fizetni?
– Ahhoz, hogy a fejlesztéspolitika jól működjön, jó szakpolitika és szakpolitikai stratégia kell. Nem lehet úgy tervezni, hogy nincs képünk arról, milyen most az ellátórendszer, milyen állapotba akarjuk eljuttatni, és ehhez mennyiben szükségesek fejlesztéspolitikai eszközök, s mennyiben szabályozók.
– Az egészségügyben ott van a Semmelweis Terv, még ha felül is írta az élet. Nem lehet azt mondani, hogy nem tudták mit akarnak és mikor.
– A Semmelweis Terv túlságosan magas szintű elképzeléseket tartalmaz ahhoz, hogy megfelelő alapja lehessen fejlesztéspolitikai beavatkozásoknak. Jóval részletesebb tervekre volna szükség, amelyekben meghatározzák az odavezető utat a megfelelő ütemezéssel, határidőkkel, forrásokkal és felelősökkel… Ez persze a magyar közpolitika általános hiányossága, nem csak az egészségügyé. Nagy tanulsága az értékelésünknek, hogy a szabályozást sem lehet megspórolni: ahhoz például, hogy a preferált szinteken lássák el a betegeket, a kapacitás fejlesztése nem elég, finanszírozási ösztönzőkre is szükség van.
(A teljes interjú a Medical Tribune következő számában jelenik meg. Az értékelés az NFÜ honlapján, a http://www.nfu.hu/egeszsegugyi_fejlesztesek_ertekelese linken érhető el. )
