Vannak-e mentális álfogyatékosok a paralimpián?

A mentális fogyatékossággal élő sportolók először 1996-ban, Atlantában indultak a paralimpiai játékokon. Négy évvel később ismét jelen voltak Sydney-ben, azonban itt nagy botrány tört ki, amikor a spanyol kosárlabdások 12 tagja közül 10-ről kiderült, hogy csalók – egyáltalán nem voltak fogyatékosak. Hiába nyertek aranyérmet, utóbb azt elvették tőlük.

Ezután a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) úgy döntött, hogy mindaddig, amíg nem létezik valamilyen megbízható rendszer a mentális fogyatékosság igazolására, az ilyen sportolók nem vehetnek részt a paralimpián.

Az egyik sportoló, aki e tiltás következtében nem vehetett részt az athéni és a pekingi paralimpián, a svéd Jeffrey Ige súlylökő volt, aki többször is világcsúcsot javított saját kategóriájában. „A legjobb formámban voltam, és könnyen lehet, hogy érmet kaptam volna, ha versenyezhetek. Szomorú és feldúlt voltam” – mondja Ige.

Csak 2009-ben, amikor egy szigorú, új rendszert vezettek be az intellektuális fogyatékosság igazolására, engedélyezte ismét az IPC, hogy az ilyen sportolók is részt vehessenek a paralimpiákon, elsőként a 2012-es londonin.

Londonban háromféle sportágban versenyezhetnek:

-         atlétika: távolugrás, súlylökés, 1500 m-es futás;

-         úszás: 200 m-es gyorsúszás, 100 m-es mellúszás, 100 m-es hátúszás;

-         asztalitenisz.

Csak azok a mentális fogyatékosok vehetnek részt a paralimpián, akik megfelelnek az Egészségügyi Világszervezet (WHO) intellektuális fogyatékosságra vonatkozó definíciójának, azaz:

-         IQ-juk 75 alatt van;

-         adaptív funkcióik károsodtak, például nem megfelelő szintűek szociális, kommunikációs vagy háztartási képességeik;

-         a fogyatékosságuknak 18 éves koruk előtt kellett kialakulnia.

Sok országban valamilyen standard teszttel mérik fel, hogy a személy tudja-e használni a tömegközlekedést, kezelni a pénzt és az időjárásnak megfelelően viselkedni. Ha ezeket a kritériumokat fogadják el, akkor a népesség mintegy 2%-a minősül intellektuálisan fogyatékosnak.

Most először egy pszichológusnak kell eljuttatnia a megfelelő nemzeti tisztviselőhöz azt a felmérést, amellyel igazolja, hogy egy adott sportoló mentálisan fogyatékos. Ezt a véleményt aztán két vagy három független pszichológus ellenőrzi, akiket az INAS kér fel erre, az intellektuálisan fogyatékos parasportolók nemzetközi szövetsége.

De ez még csak a kezdet. Ha elfogadták, hogy a sportoló mentálisan fogyatékos, akkor még keresztül kell mennie egy sportspecifikus osztályozáson. Ezt a folyamatot a szóban forgó sport nemzetközi szövetsége kíséri figyelemmel, vagyis az IPC, illetve az Asztaliteniszezők Nemzetközi Szövetsége.

„Ebben a fázisban azt kell igazolni, hogy az intellektuális károsodás hatással van a sportteljesítményre” – mondja Jan Burns, az INAS egyik vezetője. „Az első komponens bizonyos intellektuális és kognitív képességek vizsgálata, olyan képességeké, amelyekre mindenkinek szüksége van, aki magas szinten űzi a sportot. Ilyen például a reakcióidő vagy a mintázatfelismerés, amelyeket érintőképernyő segítségével tesztelünk” – mondja Burns.

„A tesztek második csoportja arra a sportra specifikus, amelyben a sportoló versenyez; ezek mechanikusabb tesztek. Ha például valaki az 1500 m-es futásban indul, arra kérjük fel, hogy lassítsa le tempóját. Ez a sebességcsökkentés, amit a futók gyakran alkalmaznak, nagyon nehéz feladat az intellektuálisan fogyatékos személyek számára. Ha valaki kiválóan teljesíti ezt, akkor nem indulhat a paralimpián. Az asztaliteniszezőket viszont arra kérjük, hogy mutassanak be bizonyos szervatípusokat vagy egy bizonyos módon válaszoljanak egy másik játékos szerváira.” – magyarázta el Burns.

A végső próba az, hogy versenyzés közben figyelik meg a sportolókat.

Vagyis, az a sportoló, aki túl jól teljesít, nem felel meg a paralimpiai részvétel feltételeinek. De még a megfelelők képességei is eltérnek egymáséitól, és azoknak, akik a skála felső végén vannak, előnyük van. Dr. Peter Van de Vliet, az IPC főorvosa ezt ahhoz hasonlította, amikor súlycsoportokat állítanak fel például a judóban: „A 70-75 kg-os súlycsoportban például azok, akik közelebb vannak a felső határhoz, előnyt élveznek azokkal szemben, akiknek súlya nem sokkal haladja meg az alsó határt. Emberek vagyunk, nem vagyunk egyformák, de a csoportba sorolás folyamatának azért értelmesnek kell lennie.”

Azok a sportolók, akiknek enyhébb intellektuális fogyatékosságuk van csak – például autizmus –, valószínűleg nem vehetnek részt a paralimpián. De ugyanez áll a fizikai fogyatékossággal rendelkezőkre is. Elképzelhető például, hogy valakit hazájában vakként tartanak nyilván, de látásromlása mégsem olyan súlyos, hogy a paralimpiára alkalmas legyen.

Elméletileg semmi akadálya nincs annak, hogy egy mentálisan fogyatékos sportoló az olimpián induljon, ne pedig a paralimpián, azonban igen nagy nehézséget jelentene számára teljesen egészséges sportolókkal versenyezni.

Verona Elder, a nagy-britanniai paralimpiai csapat menedzsere szerint sokaknak még most is nehezére esik elfogadni, hogy az intellektuálisan fogyatékosoknak is joguk van részt venni a paralimpián. „A fizikai fogyatékosság látható, de például a tanulási fogyatékosság nem az; azt hiszem, beletelik egy időbe, amíg a közönség megérti, hogy mindkettő ugyanúgy fogyatékosság” – mondja.

A kérdés most az, hogy be tudják-e csapni a sportolók a tesztelőket, intellektuálisan fogyatékosabbnak tudják-e feltüntetni magukat, mint amilyenek valójában. „Vannak sportolók, akik mindent hajlandók megtenni céljuk elérése érdekében, és tévedés lenne azt hinni, hogy ez nem vonatkozik a paralimpiára is” – mondja Van de Vliet. De hozzáteszi, hogy: „A tesztelést több alkalommal, újra és újra elvégezzük, és az eredményeket olyan nagy tudású szakértők ellenőrzik, akik alaposan ismerik mind a sportot, mind a vele kapcsolatos orvosi kérdéseket.”

Van de Vliet a mostani tesztelési rendszert rendkívül megbízhatónak tartja. Teljesen valószínűtlennek gondolja, hogy még egyszer megeshetne egy olyan fiaskó, amilyen a spanyol kosárlabdacsapat esetében – írja a BBC News.