Uszodai vegykonyhák
Az uszodai klórmérgezés gyakori üzemi balesetnek számít: ahhoz képest, hogy évtizedek óta használt vízfertőtlenítő technológiáról van szó, meglepően sokszor kerülnek miatta bajba a fürdőzők, illetve a klórral dolgozó szakemberek. Az ok egyrészt a biztonsági előírások és szabványok be nem tartása, másrészt a pénzhiány és a spórolás – a klórmentes eljárások terjedésének lassúsága viszont leginkább az információhiány, illetve a nemtörődömség számlájára írható.
Óbuda, Debrecen, Tiszafüred, Tóalmás, Szentes, Pécs – néhány helyszín, ahol az utóbbi években/hónapokban viszonylag súlyos, kórházi kezelést szükségessé tevő és a hírekbe is bekerülő klórmérgezés történt. De nemcsak ezek az esetek jelzik, hogy a klórral nincs minden rendben: a kisebb balesetek nem mindig kerülnek nyilvánosságra, az viszont úgyszólván köztudott, hogy higiéniai szempontból a klórozott víz sem tökéletes (sokan épp a fertőzésveszély miatt, illetve a klórtól való félelem okán kerülik el a városi fürdőhelyeket).
Az okok közül a legfontosabb, hogy uszodáink és fürdőink nagy része több évtizede változatlan formában üzemel, és az építés idején sem a tisztaság, sem a biztonság nem számított prioritásnak. Sajnos az új létesítményekbe is számos kompromisszumot „beépítettek”, sokszor elmaradtak például azok az áramlásmodellezések, amelyekből kiderült volna, hogy hol kell változtatni a technológián. Fontos tényező a spórolási kényszer is: az üzemeltetési költségek 10 százaléka a vízfertőtlenítéshez köthető, és talán ez az egyetlen, amelyből „észrevétlenül” le lehet csípni. A tisztiorvosi szolgálatnak nincs kapacitása az egyenletes színvonalat garantáló gyakoriságú ellenőrzésekre, és a kiszabható szankciók sem elég súlyosak (higiéniai hiányosságok miatt bezárt uszodáról például még senki sem hallott).
Ez az a terület, ahol egyelőre az EU-normák átvétele sem hozott változást. Bár már tavaly április óta érvényben van az Európai Szabványügyi Hivatal uszodahigiéniára vonatkozó előírása, és a Magyar Szabványügyi Testület idén a magyar fordítást is kiadta, az elvileg azonnal, türelmi idő nélkül „hatályosuló” előírás betartatásával senki nem foglalkozik – vagyis az uszodák és strandok a gyakorlatban továbbra is egy régebbi, kevésbé szigorú szabályozás alapján működnek. A közönség pedig úgyszólván az úszás, fürdőzés természetes velejárójának tekinti a kiütéseket, szemölcsöket, gombás megbetegedéseket vagy gyomorfertőzéseket.
A legveszélyeztetettebbek ebből a szempontból a babák és a csecsemők: nemcsak a korukból adódóan fejletlenebb immunrendszerük miatt, hanem azért is, mert az ilyenkor szinte szükségszerűen a vízbe kerülő vizelet a klórral keveredve rákkeltő vegyületeket alkot – márpedig jelenleg senki nem ellenőrzi, hogy a babaúsztatásnál kizárólag klórmentes technológiákat használnak-e (ráadásul a klórmentesítés a gyakorlatban sokszor csupán annyit jelent, hogy átmenetileg kikapcsolják a fertőtlenítőt, megnövelve a bakteriális fertőzések veszélyét.
A legtöbb baj azonban kétségkívül magával a klórozással van. Az elvileg érvényes (de be nem tartott) szabványok szerint a klórgáz tárolására gázszivárgásbiztos helyiséget kellene biztosítani, ehelyett általában nyílt területen (például Hajdúszoboszlón) vagy egy egyszerű faajtóval elválasztott helyiségben (a margitszigeti Sportuszodában) tartják a palackokat (ami azért baj, mert ha a gáz esetleg kiszabadul, akár egy egész uszoda közönségét megmérgezheti). Az utóbbi évek balesetei közül négynél (2006. november, pécsi uszoda; 2008. december, debreceni gyógyfürdő; 2010. január, óbudai tanuszoda; 2010. október, szentesi uszoda) a gáz helytelen tárolása, illetve kezelése miatt történt baj, vagyis a kockázat nem csupán elméleti.
