TOLERANCE: a nagydózisú lerkanidipin biztonságossága
A magasvérnyomás-betegség kezelésének elsődleges célja a megfelelő vérnyomás elérése, ezáltal a kardiovaszkuláris kockázat csökkentése. Mivel az antihipertenzív terápia rendszerint élethosszig tart, a kezelés tekintetében nem csak a hatékonyság, de a tolerálhatóság is igen fontos szempont, hiszen ez utóbbi alapvetően befolyásolja a betegek együttműködő készségét.
- Esetbemutatás: a rezisztens hypertonia hátterében meghúzódó gyakori ok – 2-es típusú diabetes
- A perifériás oedema kivédése
- Vesevédő hatás kálcium-antagonistával: a lercanidipin szerepe
- Miért a lercanidipin lehet jó választás hipertóniás, diabéteszes betegeknek?
- Lercanidipin – a sokoldalú kalciumcsatorna-blokkoló
A hypertonia kezelésében széles körben alkalmazott kalciumcsatorna-blokkolók hatékonyan csökkentik a vérnyomást, mellékhatásaik azonban - különösen a lábdagadás - néha korlátozzák alkalmazhatóságukat. Az e csoportba tartozó szerek biztonsági profilja azonban nem teljesen azonos, a harmadik generációs dihidropiridin (DHP) típusú lerkanidipin mellett például a mellékhatások előfordulási gyakoriságát alacsonyabbnak találták. Az összehasonlításhoz eddig csupán klinikai vizsgálatokból származó adatok álltak rendelkezésre, a betegeket szigorú protokollok szerint nem megválogató, valós életre vonatkozó információ viszonylag kevés. Mindezekből kiindulva tervezték és végezték el Spanyolországban a TOLERANCE vizsgálatot, kifejezetten a különböző kalcium-antagonisták mindennapi alkalmazása mellett előforduló nemkívánatos események felmérésére.
A megfigyeléses, multicentrikus vizsgálatban olyan betegek vettek részt, akik legalább egy hónapon keresztül alacsony dózisú (10, 5 ill. 30 mg) lerkanidipin, amlodipin vagy nifedipin GITS kezelésben részesültek, és akiknél e szerek dózisát a célérték elérésének hiányában legalább egy hónappal a vizsgálatban történt bevonásukat megelőzően 20, 10 ill. 60 mg-ra emelték. Mivel a DHP-k mellékhatásainak zöme, mint pl. fejfájás, szédülés, kipirulás, ödéma e szerek vazodilatatív hatására vezethető vissza, a TOLERANCE elsődleges végpontja a vazodilatációhoz köthető nemkívánatos események aránya volt a nagydózisú (napi 20 mg) lerkanidipint szedő betegek körében; értékelték továbbá többek között a lerkanidipin leggyakoribb mellékhatásainak incidenciáját, a megfelelő vérnyomás-kontroll (<140/90 Hgmm általában ill. <130/80 Hgmm a diabeteses betegek esetében) elérésének arányát, a beteg compliance-t. A mindenre kiterjedő adatrögzítés érdekében a kialakult mellékhatásokat először a betegek spontán beszámolója, majd egy 16 tételből álló kérdőív alapján regisztrálták. Beavatkozással nem járó vizsgálatként a kezelőorvos a terápiát bármikor kiegészíthette további antihipertenzív szerekkel.
A vizsgálatba bevont 650 értékelhető beteg közül 446 (68,6%) szedett lerkanidipint, 204 (31,4%) amlodipint (n=113) vagy nifedipint (n=91). A 3,6 hónapos átlagos követési idő alatt normális vérnyomást elérő betegek aránya 46,4% volt a lerkanidipinnel és 38,1% az amlodipinnel/nifedipinnel kezeltek körében. Ez utóbbi csoportban a vazodilatációval összefüggésbe hozható jelek és tünetek előfordulási aránya szignifikánsan magasabb volt a megemelt gyógyszerdózis mellett (a/n: 76,8% vs. l: 60,8%), de e tekintetben már az alacsonyabb dózisok mellett is szignifikáns különbség volt megfigyelhető (a/n: 58,8% vs. l: 41,2%). E különbséget nem magyarázta a hatékonyabb vérnyomáscsökkentés (hiszen megfelelő vérnyomást hasonló arányban sikerült elérni a két csoportban), se az egyidejűleg szedett gyógyszerek, melyek szintén hasonlóak voltak. Az a tény ugyanakkor, hogy a vazodilatációhoz köthető nemkívánatos események aránya mindkét csoportban jelentősen emelkedett a dózis emelésével, e hatások dózisfüggőségére utal.
A lábödéma incidenciája a lerkanidipin csoportban 39,7%, az amlodipin/nifedipin csoportban 57,1% volt, mely különbség hátterében – legalábbis részben – az állhat, hogy a lerkanidipin más DHP-khez képest kisebb szimpatikus aktivációt okoz, így a prekapilláris vazodilatáció mellett kevésbé marad el a a posztkapilláris arteriolák vazodilatációja. A súlyos nemkívánatos események gyakorisága mindkét csoportban alacsony volt (2,8% vs. 3,6%), ami e szerek kedvező biztonsági profiját támasztja alá. Az elfogadható tolerabilitás a betegek magas compliance-ében is megmutatkozott: a Haynes-Sackett teszt szerinti „jó compliance” aránya mindkét csoportban 94% közeli volt. Figyelemreméltó különbség mutatkozott viszont a terápiamódosítást illetően: a lerkanidipin kezelést a változtatásra szoruló betegek 75,7%-ánál egy újabb szerrel egészítették ki, míg az amlodipin/nifedipin csoportban jellemzően (68,3%) inkább egy másik kalciumcsatorna-blokkolóra váltottak. Logisztikus regresszióval a nemkívánatos események gyakoriságát potenciálisan befolyásoló tényezőket is értékelték, e tekintetben a férfi nem, az ülő életmód valamint a szív ill. gasztrointesztinális betegségek vonatkozásában pozitív anamnézis bizonyult jelentős meghatározó tényezőnek.
Mindezek értelmében a TOLERANCE obszervációs vizsgálat a valós élet körülményei között igazolta a lerkanidipin kedvező hatásosságát és biztonsági profilját, valamint a hagyományos dihidropiridin típusú kalcium-antagonistákhoz (amlodipin, nifedipin) képest a vazodilatációval összefüggő jelek és tünetek alacsonyabb gyakoriságát.
(Forrás: Barrios V, Escobar C, de la Figuera M, Llisterri JL, Honorato J, Segura J, Calderón A. Tolerability of high doses of lercanidipine versus high doses of other dihydropyridines in daily clinical practice: the TOLERANCE Study. Cardiovasc Ther. 2008 Spring;26(1):2-9.)
