Több biztosítós rendszer: álom vagy valóság?
Az egészségügyi intézmények erőltetett ütemű államosítása, a munkaadói járulék adóvá minősítése, az egészségbiztosítási alap önállóságának végleges felszámolása, a dolgozók után fizetett üzleti egészségbiztosítás adó- és járulékmentessé tétele – csak néhány az elmúlt hónapok intézkedései közül. Milyen kormányzati koncepció húzódhat meg mindezek mögött? Erről kérdeztük Péteri János szociológust, a GKI Egészségügy-kutató Intézetének vezető tanácsadóját.
Egyre többször hallani, hogy a társadalombiztosítás helyét és szerepét üzleti biztosítók veszik majd át. Azt persze nem tudni, hogy az egymást követő intézkedések valóban ezt a célt szolgálják-e, mint ahogy azt sem, hogy a kormány döntéseiben mennyi a tudatosság, az improvizáció, s a kényszer szülte elem.
Az biztos, hogy nincs valóságalapjuk azoknak a vélekedéseknek, miszerint üzleti biztosítók bevonása várható a társadalombiztosítás helyére. Úgy látom, hogy az egészségügyi rendszer finanszírozását a központi akarat erőteljesebb érvényre juttatásával, államosítással kívánják megoldani. Így most az állami irányítású közegészségügy és a társadalombiztosítási finanszírozás „szimbiózisa” valószínűsíthető. A finanszírozás ugyanis nem lehet független a szolgáltató intézmények tulajdonlásától, irányításától, belső hatalmi viszonyaitól – ezek együtt alkotják az egészségügyi ellátás rendszerét.
Lehetséges, hogy az államosítás csupán egy közbülső lépés, s mi csak akkor értesülünk majd a tényleges kormányzati akaratról, ha feláll a régóta vágyott új, karcsúbb szolgáltatói struktúra?
A jelenlegi rendszert ma már csak robbantani lehet, például úgy, hogy kiveszem az irányítást. Más kérdés, hogy öreg motorosként azt is tudom: az irányítás – hiába neveznek ki egy mindenható szervezetet, mint most a GYEMSZI-t – egy idő után mégis „visszacsorog” a rendszerbe. Az informális csatornák olyan erősek és hatékonyak, hogy bármit képesek éltetni, de „megölni” is, miközben ráadásul úgy csinálnak, mintha nem ezt tennék. Ebből a szempontból is kifejezetten új helyzetet teremtene, ha az állam mellé intézményesítenék a nagyon is létező magánfinanszírozást, illetve ha egyes közfeladatokban szerepet kapnának a biztosítók. De ennek semmi jele nem látszik.
2009-es adatok szerint Magyarországon közel 30 százalék az összes egészségügyi ráfordításból a magánfinanszírozás részesedése. A magánfinanszírozás körülbelül felét álló háztartások kiadásai többnyire nem intézményesített formában, hanem készpénzben vándorolnak egészségügyi célokra – patikára, gyógyászati segédeszközre, magánellátásra, paraszolvenciára. S bár vannak ellenkező példák, ugyanez látható a magánfinanszírozás intézményeinél is: az önkéntes egészségpénztár tagja elmegy a magánorvoshoz, kifizeti zsebből a számlát, s az azon szereplő összeget később a pénztár – formálisan szerződve erre a tag magánorvosával – kifizeti neki. Nem nagyon különböznek ettől az üzleti egészségbiztosítások sem, alapvetően azok is utólag, készpénzben fizetnek.
Mi ezzel a gond?
Sok minden, de csak kettőt említenék: az első példánál az egészségpénztár nem egészségügyi, hanem pénzkezelő intézményként viselkedik, nemigen derül ki számára, de nem is akar nagyon beleszólni, hogy milyen minőségű egészségügyi szolgáltatást kapott ügyfele. A biztosítóknál ma jellemző összegbiztosítási szolgáltatás részben hálapénzre megy el, azaz egy fillért sem lát belőle az egészségügyi rendszer.
Amennyiben a magánbiztosítás bármilyen formában szóba jön, az első érv ellene, hogy kettészakítja a rendszert szegény és gazdag ellátásra.
Ebben a rendszerben, belső okok miatt és a társadalomban meglévő hasadások következtében, ezerféle „szétszakadás” van! Azt kell látni, hogy a jelenlegi szisztémában főként a közegészségügytől, illetve kisebb részben a magán egészségügyben vásárolhat magának jobb ellátást, akinek elegendő jövedelme van. Ehhez nem kell feltétlenül dúsgazdagnak lenni, a kicsit jobb ellátáshoz szükséges összeg a folyó jövedelmekből vagy a „járulék-megtakarításból” is lecsíphető.
Szembe kell nézni azzal, hogy az egészségügy egyetlen mentsvára a magánforrások szabályozott bevonása maradt.
Megtörténhet, hogy eljutunk egy olyan két lábon álló rendszerhez, ahol egymás mellett él a kötelező társadalombiztosítás és a kötelező, kiegészítő magánbiztosítás?
Ehhez azért még sok minden kell. Például meghatározni a társadalombiztosítási ellátási csomagot.
Elképzelhetetlen?
A kormányok – nemcsak nálunk – úgy félnek az alapcsomag összeállításától, mint ördög a tömjénfüsttől. Nem véletlenül, hiszen ha van kormánybuktató ügy, akkor ez az. De azért nem tétlenkednek, még nálunk sem: meghatározták például, hogy milyen ellátást nem fizet, vagy csak részben finanszíroz a társadalombiztosítás, miközben a finanszírozási szisztémának is van csomagszűkítő funkciója.
A teljes cikk a Medical Tribune 2012. évi 3. számában jelent meg
