Szócska Miklós portréja
Szócska Miklós személyében új irányítója van az egészségügynek. Az államtitkári rangú tárcavezető nem valamely orvosi terület tudósa, hanem az egészségügy átalakításának szakértője, aki doktori értekezését is ebből a témából írta. Saját elméletét kell most átültetnie a gyakorlatba.
2007 októberében furcsa konferenciát tartottak Budapesten. A résztvevők mintha csak azért beszéltek volna, hogy egymásban tartsák a lelket. Senki sem sejtette abban a borongós egészségpolitikai klímában, hogy a majdan felálló minisztérium vezetői, szakértői, tanácsadói követik egymást a pulpituson. Egyetlen apró, inkább derültséget keltő momentum vetítette ezt elő: a projektor felvillantotta Szócska Miklós számítógépének nyitóoldalát, s a legtöbb dokumentum a következő nevet viselte: Navracsics. Ez volt az első nyilvános jele annak, hogy a Fidesz kormányzati csapatépítésével megbízott Navracsics Tibor nem a jobboldal akkori egészségpolitikai erőközpontjában, hanem Szócska Miklósban gondolkodik.
A folyamat valójában már évek óta tartott, a Szócska-féle csapat tudatosan rejtőzködött, még a szakmai közvéleményben sem vált széleskörűen ismertté a leginkább csak orvosmigrációról nyilatkozó jelenlegi államtitkár.
Medikusvezérből szakpolitikus
Pedig Szócska Miklós a rendszerváltás óta jelen van a magyar közéletben. 1989-ben végezte el a Semmelweis Orvostudományi Egyetemet, de már medikusként is nyilvánvaló volt, hogy az anatómiánál jobban érdeklik a közélet ügyei. Az egyetemen a demokratizálódási folyamat már a rendszerváltás előtt megindult; 1987-ben derült ki, hogy az új törvényi szabályozásból kimaradt a KISZ neve, így a hallgatói jogosítványokat nem csak az állampárt ifjúsági szervezetein keresztül lehet gyakorolni. Ezért fordulhatott elő, hogy Szócska Miklós medikusként, nem KISZ megbízottként bekerült az egyetem vezetésébe.
A SOTE rendszerváltását az 1991-ben rektorrá választott Réthelyi Miklós vezényelte le. A rektor hamar felfigyelt Szócska képességeire, aki mire Réthelyi megbízatása lejárt, kérésére megszervezte az 1995-ben hivatalosan is megalakuló Egészségügyi Menedzserképző Központot. A céljuk az volt, hogy az akkori, baloldaliként nyilvántartott vezetőképző intézmények mellé alternatívát teremtsenek. A szakmaiság állt a középpontban, az erős nemzetközi kapcsolatrendszer kiépítése. Ám mindig is felvállalták, hogy ez nem egy kórházigazgató-képző, hanem egy egészségpolitikai műhely Az iskola programvezetője Sinkó Eszter, akinek véleményét a baloldali politikusok is kikérték. Az intézet soha olyan aktív szerepet nem töltött be az egészségpolitikában, mint az elmúlt négy esztendőben, Sinkó Eszter liberális érvrendszerrel, a többiek a maguk konzervatív talaján állva igyekeztek szétlőni az előző kormány hibásnak tartott egészségügyi elképzeléseit. Szócska tudatosan a háttérben maradt, a szót Sinkó Eszter és helyettese, Gaál Péter vitte.
Szakpolitikusból államtitkár
Amíg Molnár Lajost politikai vagabundként, Rácz Jenőt rendes emberként jellemzik ismerősei, Szócska Miklóst okos emberként írják le. 1998-ban a Harvard Egyetem John. F. Kennedy kormányzati iskolájában szerzett mesterdiplomát. Az elmúlt években a menedzserképzőt oktató- és kutatóintézet mellett tanácsadó szervezetté is átalakította. Kórházi konszolidálást, uniós projekteket, nemzetközi tanácsadást is végeztek. Munkája éppen mostanra érett be, tavaly véglegesítették az intézet élén (2000 óta megbízott vezető volt), április óta pedig a Semmelweis Egyetem közszolgálati karának dékánja. Mostanra sikerült teljesen kilépnie mestere árnyékából.
Államtitkári kinevezésével azonban visszaállt a régi rend, ismét Réthelyi Miklós lett a főnöke. Úgy tűnhet, mentora emelte a magas kormányzati pozícióba. Ám ez tévedés – az, hogy Szócska Miklós fogja vezetni az egészségügyet, hónapokkal korábban eldőlt, mint Réthelyi Miklós jelölése az egész humántárca élére. Az 1961-es születésű Szócska Miklós évek óta tudatosan készül az ágazat vezetésére. Módszerének és személyiségének legfontosabb – és egészségügyi szemmel legkülönösebb – eleme, hogy igyekszik megnyerni, csapatába integrálni az embereket. Ez általában könnyen megy neki, mert nyitott, befogadó személyiség, aki képes annak érzékeltetésre, hogy a másik fél fontos számára. Konfrontálódni viszont kellemetlen vele, mert a szakmai konfliktusokat is személyes ügyként éli meg és rendezi le.
2007-ben írt doktori értekezése valójában módszertani könyv az államtitkársághoz. Izgalmas olvasmány, ahogyan csoportosítja, milyen típusú ellenállás alakul ki az egészségügyi vezetők döntéseivel szemben, milyen „védekezési rituálékra” lehet számítani. Választ kaphatunk belőle arra is, miért nem állt elő most a tárca kész, diktatátumszerű programmal, ami talán a rendszerváltás utáni első ciklus kivételével mindig is jellemezte a magyar egészségügyet. Az államtitkár korábbi kutatásaiból ugyanis az derül ki, hogy az egészségügyi reformok elleni „fúrógép” azért lehetett olyan hatásos, mert a változtatások kampányszerűen zajlottak, emiatt reflexszerű ellenállást váltottak ki. A helyes megoldás a változás folyamatosságára építeni, időt adni a „szervezeti tanulásra”. Tudja, hogy nem kapkodhat, hiába várja el mindenki ezt tőle.
Csapatépítés
Ha Szócska Miklós meg akar felelni annak a képnek, amit a jó vezetőről magában felépített, akkor először is tudnia kell, hogy mikor és hova akar eljutni. Különös olvasni, hogy a változtatás legfontosabb elemének a kommunikációt tartja, vagyis azt, hogy közös elképzelést alakítson ki az egészségügyiekkel a szervezeti jövőképről és a változtatás céljáról. (Ez a szakasz folyik majd a következő hetekben.) A siker ugyanis csak akkor következhet be, ha az egészségügy szereplői (és nemcsak az orvosok, hanem a szakdolgozók is) a magukénak érzik a programot. Mindezt pedig elsősorban nem jogszabályokon keresztül kell elérni, hanem „végrehajtó csapatok” felállításával. Vagyis az egészségügy szereplőinek meggyőzésével, feladatok delegálásával a középvezetői, szakdolgozói szintre. A következő heteket, hónapokat ezért tölti majd egyeztetésekkel, „csapatépítő tréningekkel”.
Elképzelése szerint orvosok, nővérek százainak, ezreinek kell úgy érezniük, hogy ők is a „Szócska-csapat tagjai”. A negyedik feltételként ösztönzőket kell felállítania, majd következetesen ki kell állnia a változtatás mellett. Valahogy így szól a Szócska-féle receptúra, amit intézményi szinten már több helyen kipróbált, de egy teljes ágazatra még nem alkalmazhatta.
Az egészségügy, amely alig várja, hogy megtudja, minek kell majd ellenszegülnie – így zajlik ez húsz éve –, mindenesetre izgalmas helyzetbe kerül. Ha jól olvasunk a Réthelyi–Szócska-kottából, akkor ki fog derülni, hogy ezzel nem mennek semmire, hiszen most ki lehet maradni mindenből – legfeljebb aki kimarad, az lemarad. Mert nem diktátumokon, hanem ösztönzőkön keresztül irányítják majd az ágazatot, minden intézmény, tulajdonos maga döntheti el, hogy beszáll-e. Legalábbis akkor, ha a kormány képes lesz tartani az ígéretét, és lesz miből ösztönözni.
A teljes cikk a Medical Tribune 12. számában olvasható.
