Élő Ainta cikkei

A kétharmados többség birtokában látszólag bármit megtehet az új kormány az egészségüggyel, ám az ágazat választási gyôzelemben betöltött szerepe világossá teszi, hogy ez koránt sincs így.

A hippokratészi eskü átváltozásai
A legrégebbi hivatási eskü az orvosoké – de mit lehet kezdeni vele a harmadik évezredben? Kiüresedett esküszöveg vagy máig egy hivatásrend alapja? Foglalkozik-e vele egy kórházi válságmenedzser? Hivatkoznak-e rá a kártérítési pereknél a bíróságon? Mit lát benne az orvostörténész: szentnek látja, vagy nagyon is profánnak a belőle kiolvashatókat?
Úton-útfélen hivatkoznak a hippokratészi esküre, holott a ma diplomázó orvosok közül egy sem a hagyományos esküszöveget mondja – emlékeztet prof. dr. Balázs Péter, a Semmelweis Egyetem főiskolai karának tanszékvezetője. Különös is lenne, ha a gyógyító Apollónra vagy gyermekére, a kígyós bottal megjelenő Aszklépioszra esküdnének az orvosok. Ám az is meglepő, milyen nagy a különbség négy magyar universitas fogadalma között, és hogy lényegében egyik sem veszi át a Magyar Orvosi Kamara etikai kódexének ajánlását.
Mindez azonban nem mai jelenség – állítja Magyar László András orvostörténész. A középkorban eretnekség lett volna görög istenekre esküdni, így az antik szöveg csak a 16. században jött újra divatba a reneszánsz hatására.
Ideológiai szabadság
Persze az orvostudomány a középkorban is rendelkezett némi ideológiai szabadsággal. Miközben például a teológia az arisztotelészi nemzéselméletet vallotta, amely szerint a nő nem vesz részt a fogamzásban, az „isteni szikrát” a férfi magva hordozza, az orvosok tarthatták magukat a másoktól eretnekségnek ható hippokratészi elmélethez, amely szerint a nemzésben mindkét félnek ugyanolyan fontos a szerepe. Bár az isteni eredetű orvos is tévedett, mert úgy gondolta, a nők orgazmusa nélkül nincs nemzés, ezért a hippokratészi elvet követők törekedtek erre – az arisztotelészi elmélet hívei pedig nem.
Egyes helyeken például egészen a 20. századig az antik esküt mondták. Így fordulhatott elő, hogy Lipcsében az eredeti szöveggel esküdtek az orvosok, miközben nem is olyan messze, a haláltáborokban az orvosok is közreműködtek – emlékeztet Karl Deichgräber német orvostörténész az antik eskü történetének legméltatlanabb lapjaira. A 19. században kezdték ismét megváltoztatni az eskü szövegét azért, mert az orvosok ráébredtek, hogy a régit képtelenek betartani. Az ősi fogadalomban ugyanis a magzatelhajtás tilalma ugyanúgy szerepelt, mint az, hogy nem végezhetnek olyan terápiát, amelyhez nem értenek. Tarthatatlannnak bizonyult az a kijelentés is, hogy senkinek sem adok mérget, hiszen az antik felfogás szerint a mai gyógyszerek nagyobbik része méregnek (kemikáliának) minősülne.
A korábban általánosan elfogadott tézisnek, miszerint Hippokratész történelmi figura volt, már a 16. században búcsút intettek. Hiszen legalább 200 évig kellett volna élnie, mivel azt megelőzően neki tulajdonított több mint 50 szövegből álló hippokratészi Gyűjtemény a Krisztus előtti 6–4. században keletkezett, ráadásul ebből csak mintegy húszat jegyezhetett egy szerző, aki Krisztus előtt 480 és 420 között élt. A hagyomány őt nevezi Hippokratésznek. Az eskü pedig nem dór, hanem jón dialektusban született, vagyis bizonyosan nem Hippokratész fogalmazta meg – mondja Magyar László András. (Hippokratészről tehát szinte semmit nem tudunk, ez azonban nem zavarja meg a modern kor emberét abban, hogy például a Semmelweis Egyetem medikusboltjában apró mellszobrokat és még dugóhúzót is vásárolhasson az ősi orvos arcvonásaival.)
A Gyűjteményben szereplő „eredeti” hippokratészi eskü ma ismert szövegével, egy fél évezrednél is hosszabb korszak szellemi összterméke – idézi fel a történetet Balázs Péter Orvoslás pénzért és hivatástudatból című könyvében (Melánia Kiadó, Budapest, 2002). Az eskü az Aszklépiosz-pappá avatás ünnepélyes fogadalmából alakult át világi használatra. A cédrusligetet és a botra feltekeredő kígyót az orvosok már nem használják mindennapos jelképükként, ehelyett más szimbólumokkal jelzik ősi „papi, hierarchikus” rendjüket. Magyar László András ennek tulajdonítja a fehér köpenyben, fonendoszkóppal való megjelenés fontosságát. Balázs Péter pedig arra emlékeztet, hogy az eskü a kézműves és a szellemi orvoslás különállásával foglalkozik, ami a medicina egész történetét végigkísérte. A görög tekhné és a latin ars kifejezés egyszerre jelentett ugyanis mesterséget és tudományt is. Magyar László András szerint sokáig kétségbeesett harc folyt azért, hogy az orvoslást ne szakmának, hanem értelmiségi hivatásnak tekintsék. Ezt csak a 19. század végére sikerült elérni. Az eskü szövege azért tartalmazza a vágás tilalmát, mert azt sugallja, hogy ők „papok”, vagyis tudós emberek, de vannak „mesterek”, akik vágnak, és mérgeket adnak a betegeknek, és tőlük akarnak elhatárolódni – vagyis a borbélyféléktől, alantas „hóhéremberektől”. (Ma már nehéz elhinni, de a sebészek egészen a 19. századig nem tartoztak az orvosok közé.)
Mindennapi konfliktusok
Mindez szépen és emelkedetten hangzik, de mit kezdjen vele a modern kor orvosa, akinek kórháza jelentős hiánnyal küzd, és az intézmény tulajdonosának válságmenedzsert kell fogadnia? A pénzügyi szakember pedig mi máson, a betegellátáson takarékoskodik.
– Egy kiemelt fővárosi kórház főorvosi értekezletére az egyik nagyhírű professzor tolószékben betolt két beteget és előttük azt mondta: „Miattad fognak meghalni, mert nem adhatunk nekik gyógyszert” – meséli dr. Maróth Gáspár válságmenedzser, milyen mindennapi konfliktusokat kell megélniük a kórházakban.
– Nekem kétszázra ugrott a vérnyomásom, a professzor pedig kijelentette, nem hajlandó takarékoskodni a betegeken, mert ő esküt tett. Erre azt feleltem: „Orvos vagyok, én is a betegek szolgálatára esküdtem. Ennek megfelelően a következő hónaptól az ön fizetését is be fogjuk forgatni a gyógyszerkeretbe.”
Csend lett a teremben. Maróth Gáspár története jól jelzi azokat a kihívásokat, amelyekre a hippokratészi eskü még csak nem is utal. Ezért volt szükség a sokak által új hippokratészi fogadalomnak nevezett, s az orvosi hivatásetika fejlődése egyik jelentős állomásaként is felfogható 2002-es dokumentumra, az Orvosi Hivatás Chartájá-ra (Annals of Internal Medicine, 5 February, 2002, Vol. 136, No. 3. ). A charta beszél azokról a modern jelenségekről, melyek a mai medicina számára komoly erkölcsi kihívást jelentenek.
Három alapelv
Dr. Kovács József, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének bioetikusa a charta által megfogalmazott alapelvek közül – amelyek szándékuk szerint a globalizálódó világban kultúrától és politikai rendszertől független, egyetemesen érvényes elveket jelentenek – az egyik legfontosabbnak az igazságosságot tartja.
A dokumentum abból indul ki, hogy a fejlett országok egészségügyi ellátásában bekövetkezett változások veszélyeztetik az orvosi hivatás alapértékeit. Egyre nagyobb a kísértés, hogy az orvos számára ne a beteg érdeke legyen a legfőbb szempont. Az új hippokratészi eskü három alapelve közül csak az első szerepel az eredeti szövegben: a beteg érdekének elsődlegessége. A beteg önrendelkezési joga tiszteletben tartásának és az igazságosságnak az elve hiányzik az eredetiből. A betegek érdeke elsődlegességének az elvét a charta szerint ma veszélyezteti a piaci elvek egyre nagyobb térhódítása, az egészségügy finanszírozásának módja és sokszor bizonyos adminisztratív előírások is. (Igaz, a gyógyszercégek befolyása nem is olyan új keletű. Magyar László András például a magyar orvostörténelem legendás alakjainál, többek közt Korányi Sándornál vagy Vámossy Zoltánnál is talált arra bizonyítékot, hogy havi apanázst, „tanácsadói díjazást” kaptak a nagy hazai gyógyszergyáraktól.)
Mit kezdjen az orvos az esküjével akkor, ha a mentő egy friss agyvérzéses beteggel érkezik, de az intézet már elérte a kapacitáskorlátját, vagyis az agyműtétért egyetlen fillért sem térít neki a biztosító? Az ügyeletes orvos kétségbeesetten telefonál, hiszen jól tudja, a beteg életesélyei jóval nagyobbak, ha azonnal műtőasztalra kerül. Ám egyetlen intézmény sem tudja fogadni, pontosabban egy igen – 120 kilométerre onnan. A mentő azonban közli, nem hajlandó továbbvinni a beteget, nem vállalja annak kockázatát, hogy szállítás közben meghal. A konkrét esetben hiába állt ott egy teljesen felszerelt intézet, kiváló orvosokkal, hiába van ott a beteg, aki befizette a járulékát és nem tehet róla, hogy kapacitáskorláton túl jött nála a szélütés. Nincs műtét, csak két hét múlva operálhatjákimages/
– Mondhatjuk ebben az esetben, hogy hibáztak? – kérdezi Maróth Gáspár. Az eskü alapján igen, hiszen „Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését.” – Ez a gondolat minden magyar orvosi egyetemi fogadalomban benne van. De a legfőbb törvénynek ebben az esetben a kórház likviditási helyzetének megőrzését tekintették. A menedzsernek az anyagi kereteket is szem előtt kell tartania, egyébként olyan hátrány érheti a kórházat, amelyet a többi betegnek kell elszenvednie.
Etika vagy jogszabály
Annak ellenére, hogy a gazdaságossági tényező rendkívül fontos lett a kórházakban, a Magyar Orvosi Kamara Etikai Bizottságánál mégis ritkák az efféle panaszok. Dr. Benoist György, a köztestületi kamara országos etikai bizottságának elnöke nem is emlékszik ilyen esetre.
– Talán azért, mert a betegek nem tudják, hogy adott esetben nem kellene felnyitni a koponyát, hanem egy agyi éren keresztül is el lehetne jutni az érintett területhez. Ám az orvosok nem közlik, hogy nincs pénz katéteres eljárásra, ezért a pácienseik nem is tudnak erről a lehetőségről – mondja Benoist György. Mint ahogy arról sincs fogalmuk, hogy az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben öt éve kiépítették a gammakés helyét, de a drága eszközt azóta sem tudták beszerezni. Pedig egy hallóideg-daganatot vágás nélkül lehetne operálni, ha a beteg Csehországban vagy Szlovéniában lenne, de Magyarországon gammakés hiányában erre még nincs lehetőség.
Érdekes módon a tárgyalóteremben is ritka, hogy a hippokratészi esküre finanszírozási szempontból hivatkoznának.
– Egyébként sem kerül szóba a hippokratészi eskü. Soha nem hallottam még csak kiejteni sem. Talán azért, mert a tárgyalóteremben már nincs orvos–beteg viszony, nincs meg az eskü emelkedettsége, ott kőkemény ellenfelek, gyakran ellenségek állnak egymással szemben, akik nem esküre és etikára, hanem csakis jogszabályokra hivatkoznak.
– Igaza van az orvosnak, ha az esküre hivatkozik a gazdasági megszorításoknál? Igen – mondja a válságmenedzser. – Igaza van a kormánynak, ha azt mondja, muszáj prés alá helyeznem a rendszert, mert egyébként elszáll a költségvetés? Igen, igaza van. De nem mindegy, hogy milyen módszerrel teszi ezt, és sikerül-e megtalálni az arany középutat.
Az egyik nagy regionális kórházban ez a kérdés most úgy jelentkezik: elbocsássunk-e 350 embert, hogy el tudjuk látni a betegeket? A válasz igen, mert a betegellátás érdeke a legfontosabb. Vagy a kapacitáskorlát miatt kétszer annyi onkológiai beteget vagyunk kénytelenek ellátni, mint amennyit finanszíroznak. Mit tehetünk egy ilyen helyzetben? Mondjuk azt az orvosainknak, hogy az állam nem fizeti ki az általunk nyújtott ellátást, keressenek másik kórházat? Nem hozhatom őket ilyen helyzetbe, ez ellentétes lenne az eskünkkel. Mondhatnánk azt is, hogy állítsunk fel várólistát. De sürgősségi eseteknél ez lehetetlen. Mégis, milyen elvek alapján? Érkezési sorrend szerint? Akkor lényegében minden beteg életesélyeit rontom, hiszen mindenki késve kapja meg a kezelést. Vagy súlyosság alapján rangsoroljak? A rosszabb gyógyulási esélyű beteget tegyem hátrébb? Akkor ezzel lényegében halálra ítéltetem az orvosokkal. Naponta kell ilyen döntéseket hoznunk. Eközben az állam azt mondja: én, a pazarló menedzser szórom a pénzét. Az orvos pedig azt: én, a kegyetlen menedzser nem adom oda a pénzt, amit a beteg már befizetett a gyógyulásáért. Vagy másként fogalmazva: az orvosod szemében az állam „verőlegénye” vagy, az állam szemében pedig „a korrupt orvosi szakma” lobbistája. E kettő között kell megpróbálni egyensúlyozni – mondja a válságmenedzser. A gyógyító orvos is úgy érzi, magára marad a konfliktusaival. A hippokratészi eskü idealizált orvos-beteg kapcsolatról szól, amelyben az orvos mindig „hasznára” van a betegeknek, kapcsolatuk sosem üzleti jellegű. Ezzel szemben a jelenlegi etikai statutum meglehetősen elnéző ezen a téren. Az előre követelt hálapénzt elítéli, ám a beteg által utólag adott paraszolvencia felett szemet huny – mondja Benoist György. Magyar László András pedig azt állítja, a gyakorlat nagyon keveset változott az elmúlt kétezer évben. Példaként Perliczy János Dánielt, a 18. század kiváló orvosát említi, akivel kapcsolatban számos panasz fogalmazódott meg. Így például, hogy csak hálapénz ellenében kezelt betegeket, éjszaka pedig nem ment ki a sürgős esetekhez.
Az orvosok egy része ma is anyagi haszonért gyógyít, mint kétezer éve. Ám dr. Martini Jenő egészségügyi jogász szerint a szocializmus évei alatt azért is szerettek előszeretettel a hippokratészi esküre hivatkozni, „mert ez olcsóbb volt, mint megfizetni az orvosokat”.
A kamara etikai bizottságának elnöke szerint az eskü alapelveiben ma is ugyanaz, mint az ókorban. Ugyanúgy tartalmazza az ártani tilos alapelvét, mint az emberi élet mindenek feletti tiszteletét, az orvostársak megbecsülését, a titkok megőrzésének parancsát, vagy a tudás folytonos fejlesztésének igényét. A változás leginkább az orvoslás technikai fejlődéséből következik. Martini doktor arra hívja fel a figyelmet, hogy a hippokratészi eskü paternalista orvos–beteg viszonyra vonatkozik, a modern gyógyításban egészen másfajta kapcsolat van orvos és betege között.
Kovács József is a beteg önrend e l k e z é s i jogának fontosságát hangsúlyozza. Az orvosnak a beteget partnernek kell tekintenie, be kell őt vonnia a kezelését érintő összes döntésbe, s a páciensnek a beavatkozásba adott tájékozott beleegyezése minden orvosi ténykedés alapvető feltétele.
Szelíd erőszak
A 19. századtól a medicinát a titkolódzás, az atyáskodás jellemezte. Eszerint az orvosnak úgy kellett bánnia a betegével, ahogyan egy jó szülőnek a gyerekével: mindig a javát kellett akarnia, de ehhez nem mindig kellett a beleegyezését elnyernie. A beteg szelíd erőszakkal, az igazság eltitkolásával vagy olykor akár a jótékony hazugság eszközével is rákényszeríthető volt az érdekében álló beavatkozás elfogadására. Ez a paternalisztikus hozzáállás évezredeken keresztül jellemző volt az orvosi etikára, de ezt ma egyáltalán nem fogadjuk el – mondja a bioetikus.
Benoist György azt mondja, évezredek alatt fejlődhetett a technika, de az ember természete nem változott. Számos esetben az etikai bizottságoknak éppen az orvosok egymás elleni panaszait kell kivizsgálniuk. Gyakran nyilatkoznak a lapoknak olyan módszerekről, amelyek idehaza még nem elérhetőek. Martini Jenő is arra panaszkodik, hogy már a múlté, amikor a hibázó kollégát látva így beszéltek az orvosok: „Nagyon jól kezelték, de még kiegészíteném a terápiát ezzel vagy azzal.” Ezzel szemben számos bírósági ügy kezdődik úgy, hogy a beteg azt hallja: „Önt meg akarták ölni.” Pedig a modern orvoslás elsősorban csapatmunka – emlékez-et rá Kovács József, és rögtön sorolja, mivel kell megküzdeniük az orvosoknak. Az orvos egyéni munkájának legjobb ellenőrzője és fejlesztője a kollégákból álló orvosi team. Ha valaki nem képes csapatban dolgozni, akkor kevésbé képes hibáit felismerni és abból tanulni. Az orvosok közösségeinek törekedniük kell olyan mechanizmusok kidolgozására, amelyek biztosítják az orvosok kompetens ténykedését. Ez történhet folyamatos továbbképzéssel, de olyan eljárások kidolgozásával is, amelyek meghatározzák, mi a teendő akkor, ha egy orvos szakmai vagy etikai hibát vét.
Előítéletek helyett
Az egyik probléma: hogyan védhető meg a beteg a szakmailag vagy etikailag inkompetens orvostól. Hasonló fontosságú, de ritkábban feltett kérdés az, hogyan védhető meg az inkompetens orvos kollégái előítéleteitől? – fordít egyet a nézőpontunkon a bioetikus. Az orvosi szakma egyik hagyományos jellemzője ugyanis, hogy viszonylag sokáig eltűri egy-egy orvos inkompetens viselkedését, ha azonban ellenlépésre szánja el magát, az sokszor túlságosan drasztikus: a kolléga végleges kizárása az orvosi gyakorlatból, ahelyett, hogy az inkompetencia kiküszöbölésén, s az illetőnek a szakmába való viszszavezetésén lenne a hangsúly. Hippokratésznek könnyű volt – mondhatják a mai orvosok. A gyógyítás kétszemélyes játszma volt – a betegé és az orvosé. Nem okvetetlenkedett ott folyton az állam. A római korban azonban már létezik egyfajta állami korlátozás, de a gyógyítás szabadsága egészen a 18. századig megmarad. Ekkor jelenik meg a helyi „fizikus” – vagyis valamiféle főorvos, tisztiorvos – aki engedélyeket adott ki, és kiszórhatta a patikából azt, ami szerinte nem kellett oda – ismerteti Magyar László András. Ezzel szemben a mai orvos számos korláttal áll szemben.
- A legjobbnak azt tartom, ha a gazdasági szakember maga is orvos, aki kellő alázattal tudja viselni, hogy ezekre a mindennapos konfliktusokra nincs feloldás – mondja Maróth Gáspár. A beteg egy láthatatlan, személytelen féllel, az egészségbiztosítóval áll szerződésben, a biztosító írja elő a szabályokat, ám ezekről az orvos közvetítésével értesül. De vajon ismeri-e a korlátokat? Megtudhatja-e, hogy anyagi okokból nem jut hozzá az ellátáshoz?
Benoist György szerint nem, ez etikátlan lenne, ilyen utalást az orvos nem tehet. Ezzel viszont azt kockáztatja, hogy legközelebb a tárgyalóteremben találkoznak. Ott pedig sosem a biztosító, hanem az intézmény és a beteg áll egymással szemben. Martini doktor – noha majd két évtizede képvisel kórházi felelősségbiztosítót, intézményt és beteget a tárgyalóteremben – még nem hallott olyan esetről, amikor az önkormányzatot vagy az egészségbiztosítót perelték volna. Véleménye szerint, ha a kórház a kapacitáskorlát miatt továbbküld valakit, vagy a jogszabályoknak megfelelően várólistára veszi, ám ott meghal a beteg, akkor nem lehet ezért felelőssé tenni. Az egyes orvosnak viszont újra kell értelmeznie a saját esküjét. Új korszak kezdődik – fogalmazott.
Maróth Gáspár is egyetért ezzel, mert több megyei kórház is azt tervezi, hogy munkajogi perekben és a teljesítménykorlát feletti ellátások kifizetésének megtagadása miatt viszontperelik az államot. Ezek az intézkedések ugyanis ellentétesek az önkormányzati törvénnyel. Persze az esetek döntő többségében nem az egészségbiztosítón múlik a hiba, hanem a gyógyítókon. A charta ezért korábban egészen elképzelhetetlen szabályokat is hoz.
A betegnek azt is joga van tudni, ha ellátása során előfordulnak olyan hibák, amelyek egészségkárosodást okoznak – szögezi le Kovács József. Ha ez bekövetkezik, a beteggel azonnal közölni kell; ennek elmulasztása megrendíti a társadalom bizalmát az orvosokban. Itt is érvényes a régi bölcsesség: a becsületesség a legjobb politika. A betegellátás kapcsán elkövetett orvosi hibák tabujellegének megszüntetése, s azok elemzése lehetővé teszi a jövőbeni tévedések megelőzését.
Számos orvosi folyóiratban ma már külön rovatot szentelnek a hibák elemzésére. (A napokban jelent meg a témában Hibák és szövődmények a hasi sebészetben címmel Oláh Csaba és Gaál Csaba szerkesztésében egy kötet, amely olyan szokatlan című fejezetekből áll, hogy a Sebész, mint hibaforrás, vagy a Veszélyek és hibák a varrógépek alkalmazásánál.)
Két emberen múlik
Azt is látni kell azonban, hogy az orvos tévedése, ha a beteg károsodását eredményezi, mindig egy kórház–intézmény–szervezési rendszer hibája is egyben, s sohasem csak az azt elkövető orvosé – folytatja a bioetikus. A jól szervezett betegellátásban számítani kell erre. A rendszerbiztonság alapvető problémája máshol is az, hogyan lehet megbízhatatlan (vagyis nem tökéletesen, hanem hibákkal működő) egységekből egy megbízhatóan működő rendszert felépíteni. A régen megtalált válasz erre a kérdésre a redundancia, vagyis az átfedés. A hibák kiküszöbölése érdekében minden munkafolyamatot több embernek kell ellenőriznie, egymás munkáját többszörösen kontrollálva. Ezért mondható, hogy a következményekkel járó orvosi tévedés mindig egy rendszer betegségét is jelzi, amely ellen nem elsősorban az orvos megbüntetésével, hanem a rendszer módosításával kell küzdeni. Ehhez mindig kollektív erőfeszítésekre van szükség, a szervezet tökéletesítésére, s egyben a betegellátás minőségének javítása iránti folyamatos elkötelezettségre. Mindez nem képzelhető el az ellátás minőségét kifejező mutatók kifejlesztése és használata, továbbá az ellátást nyújtó minden személy és intézmény munkájának rutinszerű ellenőrzése nélkül.
Új korszak kezdődik tehát új elvárásokkal. Januártól megszűnik a Magyar Orvosi Kamara etikai bizottsága, és külön törvény szerint meghatározott szakmai-etikai szabályok vonatkoznak majd az orvosokra (is). Az etikai tanácsok törzsét a tisztiorvosi szolgálat adja majd, de a minisztérium éppúgy delegál tagot, mint az intézménytulajdonosok. Benoist György minősíthetetlennek és kétségbeejtőenek nevezi, hogy valaki összekeverje a jogszabályokat az etikával. Az etikai bizottság elnöke szerint az orvosok között persze ugyanannyi gazember van, mint bármilyen más foglalkozási ág tagjai között, de a világon mindenütt léteznek etikai bizottságok és azoknak nem véletlenül orvosok a tagjai. Enélkül – szögezi le Benoist doktor – a helyzet sokkal rosszabb lesz.
Magyar László András is abban látja a hippokratészi eskü lényegét, hogy születhetnek bármilyen korlátozások, kitalálhat az állam bármit, végül mégis két emberen, a betegen és az orvoson múlik minden. Az orvos személyisége a döntő – ezért olyan fontos a hippokratészi eskü szövege. Még akkor is, ha az eredetire Magyarországon ma már senki sem esküszik. Az orvosokban él némi nosztalgikus vágy a tiszta, egyszerű viszonyok iránt, amelyeket az eredeti eskü szövege kifejez, és szeretik újból és újból végiggondolni, mit is jelent egy adott korszakban az ősi szöveg. Leginkább azt, hogy ősi, hierarchikus foglalkozást űzők közé tartoznak, amelynek mindig is komoly presztízse volt, még akkor is, ha a szabályokat már kétezer éve sem tartották be minden esetben. Egyébként hogyan lett volna a szeplőtelenség szűzi fogadalma összeegyeztethető azzal az intelemmel, hogy nem szabad nemi visszaélést elkövetni beteg férfiak és nők testén?