Szakfelügyelet csak papíron van

– Kincses Gyula egészségpolitikus egy cikkében konstatálta, hogy ma már magasabb a magánegészségügy rendelési óraszáma, mint az egészségbiztosítás által finanszírozott intézményeké. De vajon megéri-e a betegeknek az évente 300 milliárdosra becsült kiadás? Biztos lehetek-e abban, hogy a pénzemért nemcsak egy kicsit udvariasabb, de tényleg jobb ellátást is kapok, mint ingyen? Létezik-e a magánegészségügyben a minőségbiztosítás rendszere?

– Miért? Az állami egészségügy szintjén talán létezik? Természetesen ugyanannak az ellenőrzési rendszernek kellene működnie az állami és a magánintézményekben, hiszen nincs kétféle orvoslás, hasonló alapokon, hasonló gyakorlatot kellene követnünk itt is, ott is. A színvonal elsődleges garanciája azonban manapság az orvos lelkiismerete. Például hogy követi-e a szakmai irányelveket. Ezek az irányelvek elérhetők a minisztérium honlapján, bár közülük több már elavult. A szakmai protokollokat – évente vagy kétévente – a megbecsült professzorokból álló szakmai kollégiumoknak kellene megalkotniuk a tudomány legfrissebb eredményei alapján. De ez nem nagyon működik.

– Jól értem? Ha egy orvos akarja, akkor betartja az irányelveket, ha nem, akkor meg nem tartja be, és akár generációk óta elavult módszereket is alkalmazhat? Vagy azt, ami éppen eszébe jut?

– A gyógyítás szabadsága sok mindent megenged. De ha az orvos hibát követ el, és nem az irányelvek szerint jár el, akkor egy műhibaperben a bíróság ezt veszi figyelembe, és bűnösnek nyilvánítja.

– Értem, de a műhibáknak alighanem csak ezrelékekben mérhető része jut el a bíróságra. Mi van a többi esettel? Ellenőrzés nélkül a gyógyítás szabadságába beleférhet a sarlatánság vagy akár a hülyeség is. Van egyáltalán külső kontroll?

– Minimális. Az ellenőrzés elvben az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat feladata lenne. Ott azonban olyan emberek ülnek, akik nem specialistái az egyes szakterületeknek, tehát a nőgyógyászokat nem nőgyógyász, az urológusokat nem urológus, a kardiológusokat nem kardiológus ellenőrzi, ha egyáltalán ellenőrzi. Ezért kellene a szakmai kollégiumoknak ezt a funkcióját kiterjeszteni. Régebben a háziorvosok tevékenységét úgynevezett felülvizsgáló főorvosok minősítették, akik tapasztalt belgyógyászok voltak. Ma már ez a rendszer sem működik. Kimondhatjuk, hogy a szakmai kontroll sem az állami, sem a magánegészségügyben nem működik megfelelően.

– Pedig az egyetemi tankönyvek szerint a minőségbiztosítás egész hálózata védi a betegek érdekeit. Létezik az ISO 9001 szabvány, a Bella, a betegellátók akkreditációjának rendszere, vannak szakfelügyeletek. Tényleg vannak?

– Csak papíron. De tegyünk rendet a fogalmak között. Az ISO szerinti tanúsított működés tényleg létezik, de az csak az adminisztráció szabályozását jelenti, semmi köze sincs a szakmaisághoz, az orvosi ellátás minőségéhez. Az összefüggő rendszer valójában csak a tankönyvek lapjain működik, a gyakorlatban nem. Meggyőződésem, hogy az ellenőrzés rendszerét újjá kell szervezni a legalsóbb szinttől a legmagasabbig, mert csak így lehet elérni a gyógyításban az európai uniós tagsághoz méltó szintet. Mindez nem csupán pénzkérdés, hanem a szakmai etika része is.

A teljes interjú a 168 óra portálján.