Sinkó: Az átalakítás vesztesei az állami ellátásban rekedtek lehetnek

(...) A béremelésnek magas ára lesz: csak a szakellátásban idén 200 milliárd forintos többletkiadást fog eredményezni az emelés, amihez hozzájön az alapellátásban dolgozók megnövelt jövedelme, újabb 100 milliárdos kiadással. Egyelőre nem látni, hol áll meg a számláló az esztendő végén, mivel a szakdolgozók elégedetlenkedéseire is reagálnia kell a kormánynak, vélhetően még a nyáron egy előre hozott fizetésemeléssel le kell csillapítania a nővéreket, vélekedik a Portfolio-nak adott interjúban Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának rendszerelemző egészségügyi közgazdásza, aki szerint a rendszer több zavar közepette működött, ez pedig a magánegészségügy felé terelte a betegeket, ahol a legnagyobb cégek a bővülésre fogadtak és fogadnak ma is. A szakember szerint mindezt nem alaptalanul teszik: az az állítása ugyanis, hogy a pandémia idején végrehajtott egészségügyi átalakításoknak a betegek lesznek a vesztesei, a magánellátók viszont egyértelműen nyertesek.

A belügyminiszter úgy állt hozzá, ha a kormány biztosítja a béremelés fedezetét, cserébe rendet, pedantériát várhat el a szolgáltatások környékén. Ennek elősegítésére jött létre az új, egészségügyi szolgálati jogviszony, ami engedélyhez köti a másodállások vállalását, és a magánszektorban való munkavégzést. A magán-. és a közellátás közötti átjárhatóság megszüntetését is kezdeményezi az új szabályozás, a visszaélések számát csökkentendő, kérdés persze, a betegek első reakciói mennyire felelnek meg az előzetes elvárásoknak. Különösen a várandós anyukák neheztelnek az új feltételek miatt. Emellett célul tűzték ki a kórházakban tapasztalt felfelé tartó bérspirál megállítását, amit a munkaerőhiány táplált. E folyamatnak az országosan egységes bérekkel kívántak véget vetni.

Ezekből a célkitűzésekből úgy tűnik, mostanra azért valamennyit feladott a kormány.

Így van, hiszen a bérmegállapodás és az ennek nyomán, több év alatt megvalósuló szakaszos béremelés nem szünteti meg az orvos- és nővérhiányt egy csapásra az országban. Az intézmények az ellátások biztosítása érdekében kénytelenek a másodállásokat engedélyezni, de így a dolgozók túlterheltsége is megmaradhat. A szolgálati jogviszony életbelépése előtti utolsó napokban sok intézményvezető arra kényszerült, hogy egyedi ajánlatokat tegyen dolgozóinak, mivel a szűkös HR helyzet okán továbbra is diktáló pozícióban maradtak az orvosok és a nővérek.

Ennek milyen várható következményei lesznek?

Annak érdekében, hogy a pandémia után is meg tudják tartani munkatársakat, a vezetők magas szinten rögzítették a béreket, így viszont a kórházak további eladósodása kódolva van a rendszerben. Nem szabad elfelejteni, hogy az intézmények nemcsak az országon belül versenyeznek a jó szakemberekért, hanem a külföldi kórházak ajánlataival is.

Nem mehetünk el szó nélkül az intézmények fenntartásában, irányításában bekövetkezett változások mellett sem. Itt milyen szándékok láthatóak a háttérben?

Egyértelmű központosítási törekvés érzékelhető a kormány részéről az irányítási rendszerben, több megyei kórházat, egyetemi centrumot és országos intézetet is kiemeltek, amelyek alá szervezik a teljes intézményhálózatot – szőröstől-bőröstől. A kiemelt intézményeknek a mozgástere és egyúttal a felelőssége jelentősen nagyobb lesz a városi kórházakénál. Az ellátórendszer struktúráját alapvetően befolyásolja a humánerőforrás rendelkezésre állása, s miután nem kizárt, hogy a járvány lecsengése után néhányan még távoznak az állami egészségügyből, várható, hogy több osztály, intézmény működése ellehetetlenül. Az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) legfontosabb feladata a közeljövőben ezért a kapacitások újratervezése lesz. Az OKFŐ megerősített és kibővített hatáskört kapott, ami megkönnyíti a cselekvést, céljait azonban csak akkor tudja elérni, ha nagyon tudatosan menedzseli, irányítja a szolgáltató rendszert, és felismeri, hogy a központosítás ellenére az egyes intézmények önállóságát az indokolt mértékig meg kell hagynia. Persze kihívást jelent annak meghatározása, mi az indokolt mérték. Jó példaként azonban érdemes Norvégiára gondolni, ahol a középszintű irányító apparátusok azzal foglalatoskodnak, hogy a kórházak teljesítményét különböző szempontok alapján monitorozzák, és csak akkor akkor avatkoznak be, ha a fontos indikátorok közül valamelyik hibádzik. Ez azt jelenti, hogy az elvárások azonosításán keresztül menedzselik a rendszert, de a napi ügyekben nem nyilvánítanak véleményt. Felfogták, hogy az egyes intézményekben jelen lévő helyi tudásra szükségük van.

A betegek számára elérhető gyógyító kapacitások jövőjét az egészségügyi dolgozók intézmények közötti, felfelé tartó áramlása is meghatározza a jövőben. Mit jelent ez a gyakorlatban? A megyei kórházak várhatóan elszipkázzák a városi kórházak dolgozóit, a városi kórházak pedig a szakrendelőkből csábítanak el orvosokat, miközben egyes háziorvosok másod- és harmadállást vállalnak az intézményekben. Mindez a betegek oldaláról azt eredményezi, hogy a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben veszteségeket szenvednek el, hiszen a közelükben ellátópontok fognak megszűnni. Az ellátásbeli egyenlőtlenségek és hiányosságok így fel fognak erősödni, hacsak az OKFŐ nem tesz tudatosan ellenlépéseket ennek megakadályozására.

Ezen a helyzeten segít, ha az állam közbeiktat egy jól átlátható, világos betegút-rendszert, vagy betegirányítási rendszert?

Az egyenlőtlenségek mérséklése céljából ez valóban létfontosságú lenne. Az emelt szintű, kiterjesztett alapellátás felfuttatása is megoldás lehet a hozzáférés javításában, kivált, ha a lakóhelyhez közeli ellátásokban a praxisközösségek segítségével korábban nem látott mértékű többletszolgáltatásokat nyújthatnak. Mindezek mellett az is helyes irány lehet, ha az egyes városokban felszabaduló osztályok helyén krónikus, vagy idős betegek ápolását vállalják. (...)

A teljes interjút ITT olvashatja