Realitás-projekt: ezt jelzik az orvosok a kamarának

Mivel az első visszajelzések igen nagy része az intenzív ellátást még nem, de kórházi ellátást már igénylő betegeket ellátó osztályokról, részlegekről érkezett, és jelenleg a legnagyobb terhelés is ezekre, valamint  a hozzájuk tartozó felvételi ambulanciákra, SBO-kra nehezedik, először ezekkel foglalkozunk. Későbbiekben szándékunkban áll az Intenzív osztályok, az alapellátás, valamint a betegelhelyezés, a mentőszolgálat nehézségeivel is foglalkozni, melyekhez szándékunk szerint további objektív adatokat gyűjtünk kérdőíves formában is. 

A COVID ellátó osztályok és ambulanciák esetében a hozzánk érkező jelzésekből a következő kép rajzolódott ki: 

Pozitívumok (ami van):

• Védőfelszerelés:  Különösen a tavaszi, kezdeti időszakkal összahasonlítva védőfelszerelés a legtöbb helyen rendelkezésre áll. Minőségéről, utánpótlásáról legalábbis vegyes jelzések érkeznek, FFP3-as maszk igen kevés van, a “szkafander” alá felvehető ruházat sokszor hiányos - de mindent egybevetve a probléma a korábbinál sokkal kevésbé hangsúlyos
• Étel - ital: A felhozatal persze itt sem egyenletes, de a dolgozók élelmezését a legtöbb helyen megoldották, illetve ha nem is a tavaszi lelkesedéssel, de újraindult az egészségügyi dolgozók etetését célzó társadalmi kezdeményezés is - amit ezúton is köszönünk. Hogy aztán a dolgozóknak van-e ideje is fogyasztani - más lapra tartozik. 
• “Harci kedv”: Noha a munka rengeteg és sosem látszik véget érni, a körülmények sokszor rettenetesek, az orvosok és szakdolgozók legnagyobb része egyelőre töretlen akarattal és hatalmas erőfeszítéseket téve, a rendszer hibáit kompenzálva igyekszik gyógyítani és segíteni. Ennek egyik legfőbb oka, hogy mégoly sziszifuszinak is tűnő munkájuknak értelmét látják: az ezeken az osztályokon ápolt betegek legjelentősebb része meggyógyul, otthonába távozik. 

Kijavítható negatívumok (ami nincs vagy kevés, de pótolható)

• Protokollok: Ezek több szinten is hiányoznak: Egyfelől tavasz óta nem frissült érdemben a COVID ellátás magyarországi szintű, könyvben is összefoglalt protokollja. Természetesen az ebben dolgozók igyekeznek követni az igen sűrűn, az aktuális tapasztalatok beépítésével módosuló nemzetközi protokollokat, de a betegellátás mellett alig maradó idejükre is tekintettel nagy segítséget jelentene az ajánlások hivatalos, magyar nyelvű, általánosan érvényes követése és közzététele. Másfelől az ezen osztályokra átvezényelt, nagyon változatos szakmai hátterű orvosok legtöbbször nem ismerik a működés (vizsgálat- és laborrendelés, betegfelvétel, helyi betegnyilvántartási rendszer) helyi módját, ennek leírása, megtanítása nélkül pedig frusztrálóan és feleslegesen megy el idejük a beletanulással - a kezdeti hibákról nem is beszélve. E tárgyban helyi írott, átadható tudás rengeteget segíthetne.

• Adminisztratív segítség: A magyar egészségügyben alapvetően igaz tétel, mely szerint az orvosok és szakdolgozók idejük nagyon jelentős részét nem szakmájukból fakadó feladatokkal, hanem adminisztrációval és szervezéssel töltik, ezen osztályokon a visszajelzések alapján hatványozottan igaznak tűnik. Adminisztrátorok, diszpécserek idevezénylése - valamint a betegutak tisztázása  - hatalmas segítség lehetnének

• Munkaállomások: Több helyről érkező visszajelzések alapján az előbbi problémát a használható számítógépek, nyomtatók elégtelen száma is fokozza. 
• Infrastruktúra I.: Kisebb, de a hangulatot és munkamorált meghatározó probléma a frissen kialakított munkahelyeken a dolgozók számára öltöző, tisztálkodó, étkező és pihenőhelyek elégséges és megfelelő kialakításának hiánya. Röviden: az ember 4-8 óra szkafanderben izzadva töltött óra után zuhanyozni, 24 órából a néhány nyugalmasabban pihenni szeretne.  
• Infrastruktúra II. Nagyobb probléma, hogy az eredetileg nem fertőző betegek ellátására szolgáló osztályok, épületek átalakítása után rengeteg visszajelzés szerint komoly hibák maradtak. Sok helyen messze van a tökéletestől a fertőzött és “tiszta” régiók elválasztása, az izolálás hézagos vagy megkerülhető, a szabályok pontos betartása lehetetlen. További, a betegbiztonságot veszélyeztető gondot jelent sokhelyütt az átláthatóság, betegek obszerválhatóságának hiánya. A kórtermek ajtaja zárva tartandó, rajtuk ablak nincs, egy leszaladó infúzió vagy egy jelezni képtelen, rosszabbodó állapotú beteg csak beöltözve és bemenve észlelhető - az állandó jelenléthez pedig a személyzet létszáma elégtelen. Egy más rendeltetésű épület átszabása nyilván soha nem lesz tökéletes, de odafigyeléssel és ráfordítással ezen hibák jelentős része is legalább javítható: például az ajtóba ablak vagy a kórterembe videórendszer beépítésével. 

Legnehezebben kezelhető gondok:

• Személyzeti létszám: Jelen állás szerint az egészségügyi ellátás átstrukturálásával, a halasztható ellátások halasztásával még valamennyi humán erőforrás mozgosítható, de már most sincs, és a járvány súlyosbodásával,  a betegszám növekedésével végképp nem lesz elegendő orvos és szakdolgozó. Nincsenek elegen a betegek biztonságos ellátásához.
• Beteg méltóság: Fenti okból a betegellátás biztonsága (több helyről jelzett beteg és leletcserék, elnézések) mellett sokszor sérül a betegek méltósága, nincs idő a kellő felvilágosításra, megnyugtatásukra, szorongásuk csökkentésére - és ez mindkét oldalt nagyon frusztrálja.
• Dolgozók kiesése: Az ellátók létszámát csökkentik a megbetegedések mellett a kontaktá válások, karanténbe kerülések is. Ezen egyrészt a megfelelő védőruházat és izolálás, a szabályok betartásának lehetővé tétele segíthet. Másrészt érdemes lenne megfontolni a karanténbe került egészségügyi dolgozók munkába való visszatérésének gyorsítására számukra egy dedikált, külön ügyintéző és tesztelő útvonal biztosítását. Többen is csak a teszteredmények illetve megfelelő adminisztratív határozatok késése miatt nem tudtak gyógyulásuk után visszatérni a munkába, ezzel további szervezési gondokat okozva. Végül e téren időszerű lesz újragondolni az egészségügyi dolgozókra vonatkozó kontakt kezelési és karanténszabályokat általában is - különben elfogynak. 

• A betegek száma: személyzet létszáma a betegszám növekedésével nyilvánvaló arányban válik mindinkább elégtelenné. Utóbbi csökkentésére egyfelől nagyobb hangsúlyt kellene kapjon a kórházi kezelést valójában még vagy már nem igénylő betegek által okozott terhelés elkerülése. Több helyről érkező panasz szerint idős, demens, jellemzően szociális ellátóhelyekről érkező betegek COVID pozitivitás esetén jelenleg akkor is a kórházat terhelik, ha hiányzó vagy minimális tüneteik miatt valójában nem szorulnának kórházi ellátásra. Az ő elhelyezésüket máshogy kellene megoldani. Hasonlóan nehezen kezelhető gondot jelent sokszor a javuló betegek hazaküldése. Szervezési okokból számos esetben otthonuktól távoli kórházban kötnek ki, visszafelé a tömegközlekedést nem használhatják, még potenciálisan fertőzőek révén a rokonok-ismerősök általi szállítás is problémás, a mentőszolgálat kapacitása pedig ilyen távolsági hazaszállításokra végképp nem elegendő. 

• Várhatóan a legtöbb itt megjelenő visszajelzés végső üzenete ez lesz:  ha a fertőzések számának emelkedésével újabb és újabb, eredetileg nem erre a célra szánt osztályokat, épületeket, valamint alapvetően nem erre  képzett nővéreket és orvosokat kell bevonni a növekvő számú betegek ellátásába, úgy az, erősen kompromisszumos, a gyógyítás minimumfeltételeit felpuhító megoldások mind gyakoribbá válnak. A gyógyítás minősége, az újabb betegek gyógyulási esélyei folyamatosan csökkennek. Ennek elkerülésére az egyetlen lehetőség a „járványgörbe laposítása”, azaz az új fertőzések kialakulásának lassítása a kontaktusok csökkentése, maszkviselés és higiénés szabályok betartása révén.