„Nem maguk miatt önzők a patológusok”

Nem tesznek eleget a szakmai minimumfeltételeknek, ezzel lényegében rontják a betegellátás minőségét és biztonságát azok az egészségügyi intézmények, amelyek nem, vagy nem a szükséges mennyiségben foglalkoztatnak patológust. Erről azonban sem ők, sem a kiszolgáltatott helyzetben lévő szakma képviselői nem tehetnek. Ma ugyanis legfeljebb a hazai kórházak harmadában csak egy patológus van, miközben számos operációhoz, például a csonkoló műtétek elvégzéséhez két patológus aláírására lenne szükség, hogy a diagnózis valid, az annak alapján elvégzett beavatkozás megfelelő legyen.

Mindezt prof. dr. Tímár József, a Semmelweis Egytem II. Sz. Patológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, az Egészségügyi Szakmai Kollégium Patológiai Tagozatának elnöke mondja a MedicalOnline-nak, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy újfent felhívják a döntéshozók figyelmét arra: a Magyarországon ma praktizáló mintegy 250 patológus legalább duplájára lenne szükség. Újfent, 2004 szeptemberében ugyanis a többi közt azt írtam a Medical Tribune II. évfolyamának 19. számában, hogy „kevés szakember, paraszolvencia nélküli alacsony fizetés, rossz finanszírozás – és legfőképp be nem váltott ígéretek. Leginkább így jellemezhető az a szakterület, amelynek ugyanakkor a lehető legnagyobb a felelőssége az orvosok munkájának utólagos ellenőrzésében és a helyes diagnózisok felállításában.” A helyzet a rendszerváltozást követően vált tarthatatlanná, s ebben dr. Sápi Zoltán,  a Magyar Pathologus Társaság akkori főtitkárának akkori véleménye szerint annak is szerepe volt, hogy „az orvosi lobbik a klinikus lobbikra épülnek, s nekik nem érdekük, hogy a diagnosztikát jobban elismerjék”.

A szakma 2002-ben Csehák Judit akkori egészségügyi miniszterhez fordult segítségért. Fordultak később persze másokhoz is – mindmáig eredménytelenül. De vajon miért nem sikerül a szakterület fontosságát a döntéshozókkal több évtized alatt sem megérteni? Tímár József szerint nem elég erős lobbiban a patológia, amelyet a Lajtán túl persze nem engednének ilyen helyzetbe kerülni. Igaz, nem csak magyar a probléma, két éve egy nemzetközi szakmai konferencián jelezték is a nyugat-európai országoknak, így el is kezdtek gondolkodni Európában azon a javaslaton hogy az „agyelszívók” akár oktatási támogatást is adhatnának a „patológusokat nevelő országoknak”. A gondolkodás azonban még nem vezetett eredményre, ezért a szakterület „szerencsétlenségét” szerették volna megmutatni, azt, hogy idehaza ma megközelitőleg kétszer annyi minta keletkezik, mint amit a kollégák biztonsággal elemezni tudnak – mondja a Patológia Világnapjának ürügyén négy orvosegyetem által kiadott közös nyilatkozatra is utalva

Tímár professzor, és azt is hozzáteszi: olyan ez, mint ha 12 órát vezetne egy kamionsofőr. Csakhogy itt nincs fekete doboz, ami jelezné, hogy ez így nincs rendben, holott a betegek mellett kiszolgáltatott helyzetben vannak a patológusok is, akik másokhoz hasonlóan tévedhetnek; ilyen körülmények között tudásuk nem minden esetben fedheti le az orvostudomány mai tudását...

S hogy akkor mi is történik a valóságban? A leterheltség ellenére igyekeznek elvégezni minden feladatot, ám előfordul(hat), hogy nő az az idő, míg a beteg diagnózishoz jut, esetleg a diagnózis minősége nem vagy nem olyan jó, mint kellene, s háttérbe szorul(hat) a patológia azon feladata is, amikor a minták alapján nemcsak azt mondanák meg, hogy jó- vagy rosszindulatú-e daganat, hanem stádiumbeosztást is adnának és a kór kimetelének becslése is megtörténhetne. Tímár József azt mondja, manapság már kevesebb a műtét közben kivett minták azonnali vizsgálata, ez azonban inkább a műtét előtti diagnosztika fejlődésére vezethető vissza. Igyekeznek is ezt a formát háttérbe szorítani, mert fixált anyagon könnyebb dolgozni. Voltak, vannak ugyan fejlesztések, melyek műtét közben igyekeznek megmondani, hogy „épben vagy daganatban van-e a sebész”, az eddigi tapasztalatok szerint azonban a patológus még jobb, mint a gammakés.

A patológus szeme validált – fogalmaz a professzor –, nehezen helyettesíthető egy géppel, ezért az eredményességet elemző eddigi vizsgálatokban mindig a szakma nyert. Azok az emberek, akik saját megfogalmazásuk szerint munkamániás mazochisták, akik képesek háttérben maradni akkor is, ha legszívesebben odamennének a betegágyhoz és megnéznék, ki az, akinek a mintáját leletezték. Nem lelkiznek, igyekeznek objektívek maradni, inkább a szemnek és az adatoknak hinni – sorolja ismérveiket Tímár József professzor, aki kiemeli: kevés ilyen területe van az orvostudománynak. Náluk elvárás, hogy amit mondanak, az 95-97 százalékban tökéletes legyen; legfeljebb 5 százalék hiba elfogadható, de alapvető dologban tilos tévedniük – magyarázza. S, hogy ennek az elvárásnak a mai feltételek, lehetőségek közepette mennyire tudnak megfelelni? A professzor felidézi, hogy saját intézetükben, egy független csapat óriási munkával egy éven át a minták 10 százalékát utóellenőrizte. Igen tanulságos volt szembesülni azzal, hogy bár alapvető hibát nem követtek el, de az esetek több mint 10 százalékában hiányosságokat találtak a leleteken – ezeket szerencsére időben lehetett korrigálni.

Külföldön külső ellenőrzés is van a patológiában – mondja Tímár József, jelezve, hogy a GYEMSZI mellett már működnek a minőségügyi szakfőorvosok, így félállásban a patológiának is van már egy szakembere; mindez csírája lehet a belső minőségellenőrzés megkövetelésének. Ma ugyanis az a helyzet – mint arról a MedicalOnline a kiadónk által szervezett, Párbeszéd az onkológiai ellátásról című konferencia nyomán beszámolt –, hogy a létszámhiány, a magánszolgáltatók megjelenése és esetenként a nem megfelelő színvonalú szolgáltatás oda vezet, hogy az onkológusoknak gyakran kell úgynevezett második véleményt kérniük a patológusoktól. A helyzetre reflektálva akkor a Semmelweis Egyetem II. Számú Patológiai Intézetét képviselő prof. dr. Kulka Janina elmondta, jó lenne, ha a kormányzat arra is biztosítana forrást, hogy a patológiai osztályok részt vehessenek külső minőségbiztosításban, mert sok helyütt ezt ma a pénzhiány miatt nem teszik. Ugyancsak a pénzhiány a gond az onkológiák által kért vizsgálatok egy részénél: mivel a betegek érdekében a teljesítményvolumen-korlát túllépését követően sem utasítanak vissza molekuláris vizsgálatot, ez a molekuláris patológiai szolgáltatók eladósodásához vezet. A prof. dr. Bodoky György vezette, az Egyesített Szent István és Szent László Kórház Onkológiai Centruma ezért például szerződést kötött a Semmelweis Egyetem II. Számú Patológiai Intézetével, melynek értelmében az ő kórházuk fizeti a vizsgálatokat az egyetemnek – ugyancsak az OEP-től érkező bevételből...

Arra a felvetésre, hogy Szócska Miklós államtitkársága idején ugyancsak egy kiadónk által jegyzett konferencián bejelentette, hogy e-patológiai hálózatot szeretnének létrehozni, Tímár professzor azt mondja, a digitális átállásnak valóban nagy szerepe lehetne munkájuk megkönnyítésében, különösen a konzultációs segítség igénybevételének terén. Ez ma ugyanis nagy gondot jelent, mert az évi körülbelül egymillió lelethez mintegy 100 ezer esetben lenne szükség a szakmán belüli konzultációra, ám erre ma csak az esetek töredékében van lehetőség. Az elképzelést támogatta a szakma, néhány éven belül mindez minőségi ellátást eredményezhetne – a gond az, hogy a hálózat kiépítését a Norvég Alapból tervezték megvalósítani, azonban ennek esélye ma már igen csekély. Azonban ahogy a professzor jelzi: keresik az alternatív támogatási lehetőségeket és támogatókat. Magyarországon már működik közel 10 olyan metszet-digitalizáló berendezés, ami kiindulópontja lehetne a hálózat kialakításának; a továbbiakhoz ennek az infrastruktúrának a bővítésére, az informatikai háttér kialakítására, a megfelelő módszertant alkalmazó szoftverekre és legfőképp szándékra lenne szükség ahhoz, hogy az elképzelés valóra válhassék. A programot a szakma ugyanis már összeállította és úgy tervezték, hogy elsőként egy pilot program keretében az új regionális onkológiai centrumok partnereiként próbálnák ki. A konzorcium, amely fejleszthetné Magyarországon a digitális patológiát, körvonalazódik, s ha lehetőség lenne a tervek megvalósítására, akkor nem kellene öt-tíz évet várni arra, míg egy újabb patológus-generáció kiképződik.

A kollégák egyharmada ma nyugdíjas, kb. 10 százalékuk 80 év fölötti – sorolja a professzor, aki szerint manapság évente 40-50 rezidenst képeznek, ami legfeljebb arra elegendő, hogy az újonnan belépők pótolják a meghaltakat, nyugdíjba vonulókat, vagy külföldre távozókat. Mindebben szerepe van annak is, van-e pénzük arra a képzőhelyeknek, hogy státust biztosítsanak a jelentkezőknek. Pedig ahhoz, hogy a régóta megüresedett helyek megteljenek, folyamatosan, egyre emelkedő számban kellene képezni a szakembereket, és akkor is legalább 10 évnek kell eltelnie, mire el kezdi „utoléri magát” a szakterület.

A patológia persze – tudjuk jól – nem az egyetlen, amely ilyen helyzetben van. Igaz ez annak ellenére, hogy mindig vonzó volt azok számára, akik megismerhették a benne rejlő szépségeket és lehetőségeket, melyeket fokoz a szakterületen zajló paradigmaváltás. Az eddigi tudás kiegészül a világban ismert „TOP sience-szel” és „TOP diagnosztikával”, például a molekuláris genetikai diagnosztikával – mondja Tímár József, aki úgy fogalmaz: jó lenne megértetni a döntéshozókkal, hogy „a patológusok nem önmaguk miatt önzők”. A patológia működéséhez szükséges feltételek biztosításával az egész ellátórendszer nyerne. Ennek a területnek a fejlesztése „az egyik leggazdaságosabb befetetés lehetne, mert csökkenne a lelet átfutási idő, jobb diagnózisok születnének, így a betegek is a mainál jobb kezelést kaphatnának.”