Műhibák, kártérítési perek

A felperesek pernyertességi aránya annál is inkább feltűnő, mert a kilencvenes évek közepéig ez az arány éppen fordított volt, és a nyugat-európai országokban készült vizsgálatok sem mutatnak hasonló eredményt, ott a peres felek kb. fele-fele arányban nyerik meg a kártérítési eljárásokat. Vajon mi lehet az oka annak ennek a – véleményem szerint – eltúlzott pernyertességi aránynak a felperesek oldalán? Mi történt – vagy mi nem történt - az elmúlt másfél évtizedben, ami ezt eredményezte? A változás oka egyrészt az igazságszolgáltatásban, másrészt az egészségügyi ellátórendszer működésében keresendő.

Az igazságszolgáltatás, a jog oldaláról vizsgálva a kérdést, talán egyszerűbb a válasz. Álláspontom szerint az igazságszolgáltatás oldaláról elsősorban a bírói gyakorlat szemléletváltása az, ami meghatározza a most zajló folyamatokat. Egyértelműen kimutatható, hogy a bíróságok számos jogkérdést egészen másként ítélnek meg ma, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, és ez természetesen az ügyek kimenetelére is kihatással van.

Ilyen, ma már alapvetően másként értékelt jogkérdés a kockázatok körének eltérő értékelése: a bírói gyakorlat ma már csak azt tekinti a kockázat körébe tartozónak, amely az elvárható gondosság mellett nem lett volna elhárítható: így került ki a kockázatok köréből például az, amikor idegen test (tipikusan törlőkendő, ritkábban műszer) marad a beteg testüregében.

Alapvetően megváltozott az okozati összefüggés megítélése is: korábban azokban az esetekben, amikor természettudományos bizonyossággal nem volt megállapítható, hogy az orvos mulasztása okozta a bekövetkezett kárt, a bíróságok rendre elutasították a kereseteket. A mai ítélkezési gyakorlat ezt egészen másképp látja: abban az esetben is megállapíthatónak tartja jogi szempontból az okozati összefüggést, amikor az természettudományos bizonyossággal nem támasztható alá: így született olyan ítélet, amely megállapította a kórház felelősségét a magzatok súlyos gerincfejlődési rendellenességéért abban az ügyben, ahol az orvos nőgyógyászati vizsgálat és terhességi teszt végzése nélkül rendelt Limovan, majd Microfollin tablettát a 39 éves betegnek arra a panaszára, hogy kimaradt a menstruációja. Ebben az esetben a mulasztás az orvos részéről nem volt vitás, azonban orvosi szempontból semmiképpen nem volt állítható, hogy a mulasztás és a bekövetkezett kár (a magzatok fejlődési rendellenessége) között lenne okozati összefüggés, a bíróság mégis a jogi okozatosságot a természettudományos okozatosságtól eltérően állapította meg.

Alapvetően megváltozott azon ügyek megítélése is, ahol a gyógyulási esély elvesztését kell értékelnie a bíróságnak. Korábban, ha egy daganatos betegséget nem fedeztek fel időben, mert például a citológiai vizsgálatot vagy a röntgenfelvételt tévesen értékelték, és a korrekt diagnózis felállítására nem időben, hanem csak később került sor, nem volt lehetőség kártérítés megállapítására, mivel az időben felállított diagnózis esetén sem lehetett biztosan állítani, hogy a beteg meggyógyult volna. A mai bírói gyakorlat ezeket az eseteket – bonyolult, itt most nem részletezett jogi okfejtést alapul véve – egészen másként ítéli meg, és ezekben az esetekben is megállapítja a kártérítő felelősséget. Ezért van az, hogy a korábban kártérítési szempontból „immunitást” élvező szakmák, mint például a patológia, radiológia, onkológia mára elvesztették az „immunitásukat”, és egyre gyakrabban kerülnek bíróságra olyan ügyek, ahol ezen szakmák képviselőinek tevékenységét vizsgálja a bíróság.

A kártérítési eljárások kimenetele szempontjából nagyon fontos változás a tájékoztatás hiányára alapított ügyek megítélése. Ezekben az ügyekben a beteg nem arra hivatkozik, hogy rosszul látták el, hanem arra, hogy nem megfelelő tájékoztatást kapott, és ha megfelelően tájékoztatták volna, akkor nem egyezik be a beavatkozásba, vagy másik kezelési alternatívát választ. A felperesnek azért különösen kedvező, ha arra hivatkozhat, hogy a tájékoztatás nem volt megfelelő, mert ezekben az esetekben a bizonyítás sokkal egyszerűbb, mint azokban az esetekben, amikor arra hivatkozik, hogy nem látták el megfelelően – míg az utóbbiban bonyolult szakértői bizonyítást kell lefolytatni, előbbiben pusztán arra kell a bíróságnak koncentrálnia, hogy miről kellett volna tájékoztatni a beteget, és ehhez képest miről tájékoztatták ténylegesen, ehhez gyakran még szakértőt sem kell kirendelni. A jelenlegi bírói gyakorlat szerint ezekben az esetekben ráadásul az egészségügyi szolgáltatónak kell bizonyítania, hogy megfelelően tájékoztatta a beteget, és nem a betegnek, hogy őt nem tájékoztatták megfelelően – ezen a bizonyítási kérdésen sajnos nagyon sok egészségügyi szolgáltató elbukik.

A kár összegét is másként értékeli a mai bírói gyakorlat, mint a korábbi. Különösen a vagyoni károk tekintetében emelkedtek meg nagyon a megítélt kártérítési összegek, hiszen a bírói gyakorlat minden kiadást (ápoló, gondozó háztartási kisegítő igénybevétele, gyógytorna költségei, esetleg a lakás átalakításának költségei, új nagyobb autó vásárlására fordított összeg, stb.) piaci áron értékel, ráadásul, a károsultnak számlával sem kell bizonyítania, hogy például a gyógytornász annyiba került, amennyit a kártérítésen belül ezen a jogcímen kér. Tekintettel arra, hogy a kötelező egészségbiztosítás keretében nyújtott ellátásokon túlmenően megvásárolható egészségügyi szolgáltatások köre igen tág, és ezeknek a szolgáltatásoknak az ára igen magas, az ezek alapulvételével számított kártérítési összegek is csillagászati összegeket jelentenek.

A nem vagyoni kártérítés megítélése is megváltozott, magasabb összegeket ítélnek meg a bíróságok, mint korábban, és sok esetben a károsult (a beteg) számára egyszerűbbé vált a nem vagyoni kár bekövetkezésének bizonyítása. Így például ha valaki a hozzátartozóját veszti el, nem kell elhúzódó gyászreakciót bizonyítani, hanem a jelenlegi bírói gyakorlat szerint a hozzátartozó elvesztése önmagában kárként értékelhető.

Első ránézésre talán jelentéktelennek tűnő változás, de mégis gyakran alapvetően meghatározza az eljárások kimenetelét, hogy a bíróságok egyre szigorúbban ítélik meg, ha az egészségügyi dokumentáció hiányos, vagy ellentmondó, és ezt szinte kivétel nélkül az alperes (a kórház) terhére értékelik.

Forrás: Dr. Dósa Ágnes, Házi Jogorvos