Miért terjednek a kórházi fertőzések Magyarországon?

Az elmúlt évtizedben folyamatosan romlott a kórházi fertőzések előfordulása szinte minden mutató szerint: több lett a multirezisztens kórokozó okozta fertőzés, a clostridiumos és a véráramfertőzéses eset is.

Az okok egy részéről a kórházak nem tehetnek: egyre több az idős, legyengült, alapbetegségek sorával élő súlyos beteg, akik sokkal inkább ki vannak téve a fertőzésveszélynek, mint az egészséges emberek. Időnként maguk is behurcolnak kórokozókat, és a látogatók sem vigyáznak úgy a tisztaságra, mint kellene. A baktériumok közben világszerte egyre ellenállóbbak a kórházakban bőven adagolt antibiotikumokkal szemben. Az intenzív osztályokon a betegekből csövek lógnak ki, és minden invazív beavatkozás azzal a rizikóval jár, hogy bejut valami a szervezetükbe, amitől még betegebbek lesznek.

Van azonban egy sor olyan tényező is, amely a kórházakon és a dolgozóikon múlik. Hegedűs Zsolt, a Magyar Orvosi Kamarában is tisztségviselő ortopéd szakorvos, aki gyakran beszél nyilvánosan a kórházi fertőzések elleni harc fontosságáról, rossz véleménnyel van a magyar infekciókontroll színvonaláról.

Bár a Covid miatt valószínűleg javult a kézhigiéné, még mindig nem teszünk eleget Semmelweis Ignác hazájában, hogy egy egyszerű kézmosással megvédjük a betegeinket a fertőzésektől – mondta. – Ma nincs következménye, ha egy osztályon egy orvosnak több szeptikus szövődménye van. Szégyen, hogy Magyarországon ilyen sokan halnak bele szepszisbe. És ez szörnyű halál” – tette hozzá. A szakorvos szerint emberéletek múlnak azon, hogy mennyire veszi komolyan az egészségügy a fertőzésmegelőzést. A fertőzöttek kezelése pedig százmilliókba kerül, amit meg lehetne spórolni. És ez a szőnyeg alá van söpörve Magyarországon. Szégyen és gyalázat – fogalmazott az orvos.

Hogy megértsük, a kórházak szintjén milyen problémák összeadódása okozza, hogy érdemi javulás helyett inkább csak romlik a helyzet, az elmúlt hónapokban több tucat interjút és háttérbeszélgetést is készített a Direkt36 egészségügyi dolgozókkal – ápolókkal, takarítókkal, orvosokkal, higiénikusokkal (hivatalos nevükön infekciókontroll-szakemberekkel), valamint kórházi vezetőkkel.

Ez sokszor nem volt könnyű, mert mióta a belügyminiszter felügyelete alá került az egészségügy, a nyilvános megszólalásokat még a korábbiaknál is szigorúbban korlátozzák. A kórházak a központ (az Országos Kórházi Főigazgatóság, az OKFŐ) engedélye nélkül nem is gondolhatnak arra, hogy nyilatkozzanak a sajtónak.

Nagyon sokan vagy névtelenséget kérve adtak információt, vagy eleve elzárkóztak a találkozótól. Változatos indokokkal mondtak nemet: volt, aki arra hivatkozott, hogy a közalkalmazotti állásával játszik vagy éppen nem is ért a fertőzésekhez, más azért nem akart beszélni, mert már nyugdíjba ment vagy éppen azért, mert még nem ment nyugdíjba. Akadt olyan kórházi dolgozó, aki kijelentette, hogy „nem lenne etikus a volt munkahelyéről beszélnie”.

Voltak azért sokan, akik – még ha névtelenséget kérve is – beszéltek a problémahalmazról, ami a fertőzések terjedésében szerepet játszik. Volt köztük az infekciókontrollt nagyon komolyan vevő, több évtizedes tapasztalattal rendelkező szakember. Például az egyik vidéki nagykórház higiénikus orvosa, aki szerint egy kórházban az infekciókontroll akkor működik jól, ha van, aki koordinálja, ugyanakkor az egész dolgozói csapatra szükség van ahhoz, hogy tényleg működjön a fertőzések megelőzése.

Nem mindenütt szokás ez, de mi rendszeresen környezetbakteriológiai vizsgálatokat végzünk a műtőkben és intenzív osztályokon, mintát veszünk a dolgozók kezéről, hogy a kézfertőtlenítés hatékonyságát vizsgáljuk, ellenőrizzük a bemosakodást is – mondta.

Az a tapasztalata, hogy a dolgozók várják az eredményt, mert örülnek a visszajelzésnek. „Ha pedig nem jó az eredmény, nem egyből a főnöküknek szólunk, hanem tanácsokat adunk, hogyan csinálhatnák jobban” – mondta.

A megkérdezett egészségügyi dolgozók többsége szerint ilyen pozitív példából nagyon kevés van az országban.

Az egyik nagy budapesti kórház középvezetője azt mondta, hogy lelkes szakemberek mindenütt vannak, és „papíron” jó a helyzet: vannak eljárásrendek, stratégiák, szabályzatok, megtartják a dolgozóknak az infekciókontroll-képzéseket, ahogy az elő van írva. Működnek a sterilizálók, így-úgy meg van oldva az ágyneműk mosása, a takarítás. A baj szerinte nem ezzel van, hanem hogy minden igyekezet ellenére a fertőzések megelőzését mindig szem előtt tartó szemlélet, a megfelelő fertőtlenítés alapvetősége „még mindig nem része a kórházi munkakultúrának”. A koronavírus-járvány lecsengésével szerinte „kikopott a fertőzéstől való félelem”, és már megint az van, hogy a kézfertőtlenítő adagolói nincsenek mindig újratöltve.