Egészségpolitika
Miből, kit, mennyiért?
2010. február 14. 12:24
A magyar felsőoktatás a rendszerváltás óta évente nagyjából a GDP egy százalékának megfelelő összegű állami támogatást kap, normatív finanszírozási rendszerben működik, azaz elsősorban a hallgatók létszáma alapján jár a támogatás.
A kiscsoportos, gyakorlati oktatást igénylő képzésekben általában magasabb összegű a fejkvóta, kisebb viszont a támogatás ott, ahol – elvileg – nagy létszámú előadásokon is meg lehet tanítani a tananyagot. Ennek megfelelően az általános orvosok, a fogorvosok és az állatorvosok oktatása a legköltségesebb: itt 813 ezer forintos éves normatíva jár a hallgatók után, míg például a gyógyszerészképzésben 767 ezer forint. Ennél csak a művészeti és művészetközvetítő mesterképzések drágábbak: itt 1040 ezer forint jár egy-egy hallgató után. A legolcsóbbak a közgazdasági, a jogi, a bölcsész-, a társadalomtudományi, az óvó- és tanító-, illetve a hitéleti képzések: az ezeken a szakokon alapképzésben tanuló hallgatók támogatása 260 ezer, mesterképzésben pedig 455 ezer forint.
Ezek a normatívák azonban nem feltétlenül fedezik a képzések valódi költségeit. Már csak azért sem, mert meghatározásuk nem az igényekből indul ki, hanem a lehetőségekből: a rendelkezésre álló pénzt osztják el az intézmények között. Ez a modell ráadásul nem éppen a színvonal emelését ösztönzi, hiszen ebben a helyzetben nem a kiscsoportos elitképzés a kifizetődő, hanem a nagy létszámú oktatás, ezért az egyetemek annyi hallgatót vesznek fel, amennyit csak tudnak. (Ennek is van persze korlátja: államilag támogatott alapképzésre évek óta 56 ezer hallgató kerülhet be. Melléjük az intézmények nagyjából azonos létszámú költségtérítéses hallgatót is felvesznek – ők többszázezer forintos tandíjakat fizetnek, orvosképzésben egymillió forintot is. Néhány éve azonban az intézményeknek meg kell határozniuk egy kapacitásszámot is, vagyis azt, hogy hány hallgatót képesek összességében fogadni – ennél több diákot pedig nem vehetnek föl.)
Az Állami Számvevőszék már 2004-ben megállapította, hogy a hallgatói létszám alapján járó finanszírozási rendszer nem a minőséget ösztönzi. Az egyetemeket és a főiskolákat a hallgatói létszám növelésére sarkalló finanszírozási rendszer 1996-os bevezetése ugyanakkor tudatos döntés volt: a diplomások arányát tekintve akkor hazánk a sor végén kullogott Európában; az ezredfordulóra a középmezőnyhöz zárkóztunk föl. A hallgatók száma a négyszeresére – az 1990. évi 101 ezerről 2002-ig 382 ezerre – nőtt, és ma is nagyjából ennyien tanulnak a 69 egyetemen és főiskolán.
A felfutással egyidejűleg némi minőségi elem is beépült a finanszírozásba: 2003 óta a minősített oktatók számát is figyelembe veszik a támogatások kiszámításakor. Az oktatási tárca 2008 óta hároméves megállapodásokat köt az intézményekkel, amelyekben az egyetemeknek és a főiskoláknak különböző minőségi fejlesztéseket kell vállalniuk, a támogatás pedig ezek megvalósulása függvényében változhat. Igaz, erről az Állami Számvevőszék tavaly nyáron ismét csak azt állapította meg, hogy „deklarált kiszámíthatósága, tervezett értékőrzése, valamint rögzített teljesítménykövetelményei ellenére az eddigi tapasztalatok szerint nem ösztönzi kellőképpen az intézményeket az oktatás minőségének és a működés hatékonyságának javítására. A megállapodásokban foglalt teljesítménykövetelmények nem egységesek, nem összehasonlíthatóak, ugyanis az intézmények saját maguk választják meg a mutatókat a kritériumokkal együtt, s a fejlődést az intézmények önmagukhoz mérik.”
Forrás: Varga Dóra, Medical Tribune
