Mi a baj a pszichológusok celebbé válásával?
Szigeti Ildikó pszichológussal nemrégiben megjelent kötetéról, a Pszichosztriptízről beszélgetett a 24.hu.
A fülszöveg kiemeli: „A terápia nem ciki”. Ezt még mindig el kell mondani?
Részben azért már átment a köztudatba. Sőt, részben átestünk a ló túloldalára. Van egy generáció, amely abban szocializálódott, hogy csak az megy el dilidokihoz, aki züzü – de van egy olyan generáció is, amelynek nemhogy nem ciki, egyenesen trendi a terápiába járás. Én, mondjuk, egyik szélsőséges hozzáállást sem tartom szerencsésnek.
Túl sokan járnak terápiába ebből a bizonyos generációból?
Nem arról van szó, hogy túl sokan járnának bármelyik korosztályból, bár szerencsére nálam a hatvan pluszosok is megfordulnak és a huszonévesek is. Persze az utóbbiból többen vannak. A terápiába járás divatját jelzi, hogy néhányan úgy jönnek, hogy jó napot kívánok, szeretnék önismeretbe járni, na, nekik azt mondom, hogy menjenek inkább kirándulni a hétvégén. Amikor krízis van, az az igazi önismeret. Ennek ellenére létezhet szinten tartás, fenntartó terápia, sok olyan kliensem van, aki már nem jön heti szinten, de azért vissza-visszajár, mondjuk, havonta egyszer, ilyenkor „ráküldünk egy frissítést”. Az úgy oké.
(...)
Talán ezért is volt olyan érzésem, hogy a könyv mintha azon dolgozna, hogy leemelje a piedesztálról a pszichológus-terapeuta szakmát.
A szó szoros értelmében soha nem volt célom, hogy a pszichológiát, illetve a terápiás munkát lelökjem a piedesztálról: ez egy nagyon fontos szakma. De ugyanolyan fontos, mint a bolti eladó, a cipész vagy a műszerész – egy szakma, nem több. Ne képzelje magát senki Istennek! Nem megmondóemberek vagyunk, hanem az átlagnál jobban értünk valamit, mert évekig tanultuk. Ennyi. A célom az volt, hogy az emberek gondolkodásában elültessem a kritikai magvakat, azt az alapállást, hogy pusztán azért, mert valami éppen divatos, nem jó, ha kritika nélkül viszonyulunk hozzá.
Emiatt volt fontos, hogy ez a könyv tényleg „sztriptíz” legyen, hogy beemelje azt, hogy pszichológusként ön hogy van az üléseken, elmesélje nagyon személyesen, mi történik a segítővel, miközben ő épp másvalakit terapizál?
Azért volt fontos, mert azt látom, hogy ezt az oldalt egy szent burok veszi körül. Van a pszichológus, a mindentudó, mindent értő és mindent megmondó terapeuta, a másik oldalon meg egy kiszolgáltatott, alárendelt valaki. Miközben ez nincs így, egyik oldalon sem. Eredetileg egy másik címet adtam a könyvnek, végül azért lett Pszichosztriptíz, mert egy alkalommal, amikor – szokásunkhoz híven valamikor az éjjeli órákban – a szerkesztőmmel, Tegyi Tímeával telefonon beszélgettünk, megfogalmazódott bennem, hogy basszus, én totál meztelenre vetkőztem ebben a könyvben. Én vetkőztem le, nem a karaktereim, a klienseim, őket nem engedtem levetkőzni annyira. Pontosan azt akartam megmutatni, hogy milyen egy pszichológus „smink nélkül”. És még valami: volt bennem egy olyan „népnevelő” szándék is, hogy felhívjam a figyelmet arra, ha nem működik a terapeutával a közös munka, ha nem komfortos a terápiás helyzet, akkor igenis, ott kell őt hagyni, szóval, nemcsak a terápia nem ciki, a tipli sem az.